„A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Egyik tanítás szerint a felkelô nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka…”
Szeretem a vallástörténeti elmélkedéseket olvasgatni, különösen, így ünnepek idején.
A Tibeti Halottaskönyvből és a Bibliából olvastam a napokban néhány fejezetet, miközben koncentrálni próbáltam a buddhizmus egy sajátos változatának, a lámaizmusnak - legalább érintőleges - megismerésére, azzal az alapgondolatommal, hogy a vallások lényege valahol talán ugyanaz, csak más úton jutunk el a megismeréshez.
Kerestem a pontot, ahol a kereszténység valóságával, (igazságaival…?) lényegével talán összeér ez a tőlünk távolinak tűnő elmélet, vallás, hit.
Ezt keresem egyébként úgy általában a vallásokban, és nem a különbözőségeket, de bevallom, 55 évesen még mindig és elsősorban csak csodálni, és mélyen tisztelni vagyok képes azokat, akik bármelyik vallásban, azok tanaiban mély átéléssel hisznek, képesek az igazi megvilágosodásra a hit segítségével ebben a rohanó őrületben, a földi létben.
Magam mindezeknek - a megismerésnek is - valahol az elején tartok - ha tartok egyáltalán valahol az életemmel, mert néha úgy érzem, alig valami parányi az a megismerésből - különösen a tudásból - amit magaménak vallhatok, és szinte ösztönösen élek, elsősorban érzéseimre, benső késztetéseimre, lelkiismeretemre hagyatkozva, mely szerint a legfontosabb a számomra: elkerülni minden olyan förtelmet, bántást, rosszat - egyszóval mindent, amivel árthatok másoknak.
Ez persze még semmi ahhoz képest, amit tehetnék (tehetnénk) egymásért, a világért. De hát mit is tehetnék? Valami jót, szépet, fontosat, amivel kevesebb lehetne a kín, a fájdalom, a szomorúság, a gyűlölködés a világban. Talán mélyebben kéne hinnem? Túl kevés, amit tudok a világról?
Egy dolgot semmiképpen nem tudok elfogadni: az öldöklést, a gyilkolást, a másik ember - de bármilyen élőlény - eltaposását egyéni boldogulásért cserébe, de különösen nem - bármiféle - hitbéli, vallási megfontolásból.
Néha, amikor erőtlenebb az ember, és úgy érzi, semmi mást nem tehet - és biztosan sokan vagyunk így ezzel - mint hogy figyel a belső késztetésre: legalább a jóra való törekvés vágyát melengesse a lelkében, hogy sohase aludjon ki a vég nélküli rohanásban, bármily kevés is ez.
Ilyenkor - szinte imaként - elolvasom Ady Endre szép versét, olvasok hitről, vallásokról, más emberek mélyen szép hitvallásáról, és közben arra gondolok, talán ezzel is tehetek, tehetünk valamit a jóért.
Ady Endre: Jóság síró vágya
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Visszatérve az eredeti témához, azt gondolom, hogy az európai ember számára is létezik nirvána, és a Föld bármely részén élők számára létezhet pokol, menny, halál és föltámadás - már a földi létben. Sőt, számtalan létezik - egyetlen életciklus alatt is - bármelyikből. Pokolból és mennybéli érzésekből is. A kérdés szerintem az, kinek mit jelent e két fogalom. Szerintem alapvetően emberi érzéseinkből fakadnak ezek a filozófiai magasságokban magyarázott dolgok, és ezzel szemben végtelenül egyszerűek - mondhatnám, mindennaposak, legfeljebb nem a tudatos ember szintjén éljük meg, vagy nem is akarjuk tudatosítani, még magunkban sem, hogy éppen a pokolban, vagy a mennyben járunk, esetleg megtapasztaltuk a Nirvánát.
Pedig a lét egyszerre elviselhetetlen és elviselhető, fájdalmas és gyönyörű is egyúttal, de a megélt és vágyott fizikai és lelki folyamatokról, amelyek talán mindannyiunkban ott vannak, azaz velünk léteznek, gyakran nem veszünk tudomást, nem merjük, nem is akarjuk átélni, így lehet, hogy van, aki észre sem veszi, hogy éppen a poklot járja - miközben úgy gondolja, a mennyben jár, vagy fordítva. Így aztán gyakran hazug, önámító, önáltató érzések, gondolatok lesznek a válaszok az élet-adta fontos létkérdéseinkre, amely hibás reakcióinkból alakulnak ki aztán a viselkedésformáink, hazugságaink, jó esetben őszinte magunkba nézéseink, útkereséseink.
Pedig valamennyiünknek mérhetetlen igénye van arra, hogy a lelkünkben is feldolgozzuk, őszintén megéljük, de legalább is (meg)keressük és megkapjuk a válaszokat e fontos létkérdésekre, keressük és megtaláljuk életünk értelmét, úgy, hogy azonközben soha senkinek ne ártsunk, sőt, a megélt tapasztalatokat képesek legyünk megosztani másokkal.
Valamiért mégis rendszerint elaltatjuk ezeket a vágyakat, vagy - sajnos - a legtöbb emberből még az erre való késztetésnek a szikrája is hiányzik - azaz semmiféle igénye nincs őszinte önvizsgálatra, önismeretre, nincs igazi, értelmes életcélja, hamis az értékítélete, s gyakran eltúlzott az anyagi érték iránti vágy is, és végül eluralkodhat lelkünkben az értelmetlen habzsolás, harácsolás, irigység, gáncsoskodás, rosszindulat.
Sok ember nem hogy képtelen szembesülni önmagával, a hibáival - vagy az erényeivel is - de talán sohasem lesz képes eljutni legalább egy, mély önvizsgálatig, vagy addig, hogy eldöntse, mik is azok a fontos, életének igazi értelmet adó kérdések, amelyekre élete során őszinte választ kell(ene) kapnia, és amelyekért érdemes volna küzdenie.
Addig a nagyon fontos felismerésig pedig, miszerint másokért élünk, és nem magunkért - nagyon kevesen jutunk el, lehet akármilyen hosszú az életünk, vagy lehet akár számtalan inkarnációnk.
A világ megismerésének folyamata közben - hittől, vallásoktól függetlenül - állandóan hasznosítanunk kéne azt a tudást, tapasztalatot, amelyről bíztatást, megerősítést kapunk benső hangjainkból, hogy jó úton járunk.
Az, aki eljut útkeresése során a másokkal való öröm megosztására irányuló vágynak alapszintjére, szerintem már jó úton jár…És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hány életünk van - lesz, vagy hogy örök-e az élet… Erről az útról már kevesen térünk le.
Hát ilyesmiket gondoltam, miközben olvasgattam az említett tanokat.
Érdemes beleolvasni az alábbi okfejtésbe:
Benedek István: A tibeti eszkatológia - Az örök vándorlás
(részletek a Tibeti Halottaskönyvből - Háttér Kiadó Budapest, 1993.)
„újraszületés (reinkarnáció) a tibeti vallás Indiából származó ősi sajátossága. Tudjuk, hogy valami hasonlóról az ógörög pitagoreusok is elmélkedtek, talán éppen indiai hatásra, de míg náluk a lélekvándorlás csupán filozófiájuk mellékterméke volt, addig Indiában és különösen Tibetben nemcsak a bölcseletüket és hitvilágukat, hanem a mindennapi életüket is döntően meghatározó meggyőződés.
Ahogyan a hívő katolikus a siralmas földi létet csupán előkészületnek tekinti a túlvilági – remélhetőleg boldog – öröklétre, úgy készül a hívő tibeti arra, hogy nem egy távoli és ismeretlen másvilágon, hanem itt a fööldö9n újra megszületik, de – és ez a meglepő – ez nem öröm számára, hanem folytatólagos szenvedés. Vágyva vágyott reménysége az, hogy egyszer megszabadul az újraszületés kényszerétől, és eljut a megvilágosultság vágy nélküli állapotába.
Itt van a lényegi különbség egyfelől a keresztyén – és sok más-, másfelől a tibeti élet- és halálfelfogás között. Nevezetesen, amíg az előbbiek túlvilágban, feltámadásban és örök életben (mármint az egyszer megszületett lélek örökkévalóságában) hisznek, addig az utóbbi folytonos megújulást hirdet, itt helyben. Általánosan használt szanszkrit neve: samsára, amit szó szerint vándorlást jelent. Ez a vándorlás az újraszületések sorozata, tehát az élet folytonos megújhodása, egészen addig, amíg az egyén eljut a megvilágosodás (buddhaság) állapotába. Ekkor végre megszabadul az élet kínszenvedéseitől és a megújulás kényszerétől, fölismeri azonosságát Brahmannal vagy a világegyetemmel, nem érez többé sem vágyat, sem félelmet. A kegyelemnek ezt a legmagasabb rendű adományát nirvánának nevezik, ami nem egy hely, ahová el lehet jutni, nem is semmi, miként az európaiak sokszor gondolják, hanem a vágyak kialvásának állapota.
A sansára vagy a szamszára (tibetiül khor-ba) magyar fordítása körforgása vagy forgatag, bár találóbbnak érzem a élet rendszeres megújulását, minthogy körforgalomról valójában nincsen szó. Igaz ugyan, hogy a forgatagnak hat egymást követő „létformája” van? a pokolbeli, a purgatóriumi, az állati, az emberi, a félisteni és az isteni, csakhogy ezt a lét-útvonalat nem járja körbe-körbe a mindig újraszülető lélek, hanem egyrészt előző életeinek minőségeiből összegeződő Karma-állapota (nevezzük genetikailag meghatározott sorsnak), másrészt a kihunyó életében elkövetett jó és rossz cselekedetei, végre harmadszor: a köztes létben tanúsított viselkedése határozza meg, hogy mivé fog újjászületni. A köztes lét az, amelyet mifelénk meghalásnak vagy halálnak neveznek, a tibetiek szemében ez csupán a tudatnak az elhomályosulása abban az átmeneti időszakban, amely a lélek új alakban való megjelenéséig tart. Erről az időszakról szól a Halottaskönyv.
Szemközt a Tiszta Fénnyel
A köztes lét szertartása nem kevesebb, mint negyvenkilenc napig tart, hacsak a lélek ezenközben nem jut el a megvilágosodás állapotához, és nem szabadul ki a körforgásból. Erre azonban minimális lehetőség is alig van. Ha netán mégis megtörténnék, nem világos, hogy a fülbesúgó ceremóniamester honnan szerez róla tudomást.”
Aztán egy kedves barátom, levelező társam gondolatai a témáról, akivel levélben beszélgetünk rendszeresen a minket érdeklő dolgokról, és furcsa módon úgy érzem, itt ül mellettem.
Most tőle idézek néhány sort:
Most tőle idézek néhány sort:
„A buddhizmus a következő sarkalatos tényeket nevezi meg, amelyek vitathatatlanok: egyáltalán az, hogy VAGYUNK, az hogy a Halál és a Változás megfellebbezhetetlen, hogy a Rendszer okok és okozatok szisztémája, s végül, hogy a Szenvedés Óceánjának fő konstruktőrei mi magunk vagyunk hibás cselekedeteink által... Olyan összefüggés-hálózat elemei vagyunk, amelyben nem beszélhetünk például „fáról”, mert annak „gyökere” van, „madár ül az ágán”, s fölötte ott lebeg a „telihold”. Akkor világosodhatunk csak meg, ha ezt tudomásul vesszük, s nem külön lényegekre szabdalt üres formákat imádunk, illetve „kutatunk”.
A mi esetünkben szeretteink már ennek az egésznek a szövetébe épültek, s valójában állandóan, minden örökre jelen vannak... Érdekes az európai szellem ragaszkodása az Én-hez, a kereszténység is valójában a személy glorifikációja: önálló, független része a mindenségnek, ami érte, a szeretetért és istenért van. Jézus azt mondja, hogy bárki gyalázhatja őt, bármikor, s az Atyát is, de a Szent Lelket soha, mert az a gyalázó személyének totális pusztulását jelentené... Mai fizikusok mondják, filozófiailag sokkal megdöbbentőbb, hogy EGYÁLTALÁN VAN VALAMI, mint az, hogy nem létezne világ, benne az emberrel... A művészetről mostanában azt gondolom, hogy az önmagukat kompromittált vallások helyébe belépő, új metafizikai struktúra, a Szent Lélek tiszta megjelenésének vágya, amely törekszik elszakadni a Formától és a Tartalmat ábrázolja minden materiális, vagy pszichikai érdek nélkül (gondolj bele Van Gogh, vagy József Attila sorsába, viselkedésébe). Aki a művészetben a Formát ragadja meg, az nagyot téved, mert az nem a lélek gondja, hanem a mechanikus logikájé, s így valójában „mesterség” lesz, nem pedig kapcsolat lelkek és a Kozmosz között.... Ahogy érzem, a buddhizmus ennek ellentétjébe merül és realitását nélkülöző vízióvá teszi az emberlétet. Ezért maradok európai, akinek szíve nagyon közel áll Bellerophontész drámájához, vagy a sumér Gilgamesh-éhez, aki: NEM AKART MEGHALNI.”
(S.Gy.F. Marin, 2009. 04.)
Kedves Olvasó!
Bevallom, örülök, ha ilyesmiről „beszélgetünk”. El sem hiszed, milyen kevés ember az, akit érdekel valami azon túl, hogy mit egyen, kivel, hányszor bújik ágyba, milyen márkájú az autója, vagy hogy az ülőgarnitúrája melyik legyilkolt állat bőréből való…
Ami mostanában zajlik a világban, az is nagyon különös, és elgondolkoztató.
Talán éppen a túlzott elanyagiasodó életmód és szemlélet az oka annak, hogy ennyi baj, tragédia, összevisszaság, kegyetlenség van körülöttünk, bármerre tekintünk.
S bár tudjuk, hogy nagyon sokan nagyon szenvednek igazságtalanul, éheznek, nélkülöznek, és legtöbbször önhibájukon kívül kerülnek emberek olyan helyzetbe, hogy képtelenek alapvető életfunkcióik kielégítésére. Ezért hát a legegyszerűbben meghatározható dolgunk – néha úgy érzem – annyi, hogy mindenki, aki képes rá, tegye a dolgát, legjobb tudása szerint, erejéhez képest a legtöbbet adja, hogy jusson azoknak (is), akik szükséget szenvednek.
Talán azért tudok beletörődni – viszonylag könnyen –, hogy családommal nem dúskálunk a földi javakban, s hogy talán túl sokat adózunk a jövedelmünkből – mert úgy érzem, muszáj remélnem, reménykednünk, hogy kerül belőle jó helyre is, olyanokhoz, akik képtelenek önmaguk ellátására.
Gondoljunk tehát szeretettel, tisztelettel ezekben a napokban is egymásra, tiszteljük egymást, a másik emberben az Embert, hitével, vallásával, gyarlóságaival együtt, és tanuljunk egymástól sok szépet, jót. Tanuljunk élni, megélni létünk fontos pillanatait.
Lelkünkben, érzéseinkben, gondolatainkban erősödjön az a hit, amely mindenki számára ugyanazt jelenti: a tiszta szeretet.
Ha tehetjük, osszuk meg egymással javainkat, adjunk magunkból másoknak, ha mégoly kevésnek érezzük is, amink van.
Ha másunk nincs, küldjünk egymás felé szerető gondolatokat, imát, jókívánságot.
Hátha…
Békés, szép ünnepet valamennyiünknek egy kis elmélkedéssel, a keresztény Húsvétról:
„A Virágvasárnap a keresztényeknél már a húsvéti ünnepsorozat része. A magyar népszokások ezen a napon a zöldág-hordás, más néven villôzés: a termékenységet segítô eljárás. Az ággal megütögették a fiatal lányokat, menyecskéket. A barkaszentelés a keresztény és a “pogány” szokások ötvözetét mutatja. A virágvasárnapot megelôzô szombaton a gyerekek barkát szednek. A barkát virágvasárnap a templomban megszentelik. A szentelt barkának bajelhárító szerepe van. A moldvai csángók fûzfa sípot fújnak,
habajgatnak, ezzel “keltik fel” a tavaszt. Sok helyen zajos határkerülést tartanak, mellyel a rossz szellemeket ûzik el.
habajgatnak, ezzel “keltik fel” a tavaszt. Sok helyen zajos határkerülést tartanak, mellyel a rossz szellemeket ûzik el.
A nagyhét napjainak szokásai a Bibliában leírtakat követik. Nagycsütörtökön, zöldcsütörtökön a Rómába ment harangokat a fiúk kereplôkkel helyettesítik. Az étrendbe e napon valamilyen zöldet, parajt, salátát iktatnak. Pilátus-égetés is e nap szokása, mikor a Pilátust jelképezô bábut elégetik, megverik. A böjt régen hamvazószerdán kezdôdött, mely onnan kapta nevét, hogy ekkor a templomban megszentelik az elôzô évi barka hamuját, megkenik vele a hívôk homlokát, elhárítva a bajokat. Nagyböjt alatt sok helyen egy nap csak egyszer ettek, olajjal vagy vajjal fôztek, zsírt, húst nem ettek, csak száraz növényi ételeket. Ma már nem ilyen szigorúak az egyház böjti elôírásai, nem követelik meg a negyvennapos koplalást, a tilalom csak az utolsó hétre, nagypéntekre vonatkozik. Az utolsó hét, nagyhét virágvasárnappal kezdôdik, melynek napjai Jézus jeruzsálemi eseményeihez kapcsolódnak. E napon a bevonulás napján az emberek pálmaágakkal, hidegebb éghajlatú vidékeken barkás ágakkal mennek a templomba. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora és a tanítványok lábának megmosása (a vendégszeretet jelképe) emlékére szokás volt, hogy Rómában a pápa 12 szerzetes lábát megmosta. (Királyok, nemesek is így cselekedtek sok országban e napon.) Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek. A harangok útjának célja, hogy lássák a pápát; de van, ahol azt tartották, hogy a tojások gyûjtése is, melyeket azután leszórnak a gyerekeknek, amikor visszatérnek.
Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja – gyászünnep. Az emberek a helységek szélén lévô kálvária-dombokra vonulnak, s megállnak az egyes stációkat jelölô kápolnáknál, mintegy eljátszva Jézus keresztvitelének útját. A Mária-siralmak is ehhez a naphoz kötôdnek. Ilyen Mária-siralom az egyik legrégebbi nyelvemlékünk:
“Világ világa, virágnak virága. Keserûen kínzatul, Vas szegekkel veretül.”
A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok hallgatnak. Nagyszombat a feltámadás jegyében zajlik. Az esti körmenetek, a templomokban az új tûz gyújtása, mely Jézus és egyben a remény jelképe, azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel van. Este “visszajönnek” a harangok is Rómából. Nagypénteken a víz mágikus ereje lép elôtérbe. Ismert mondóka: “Nagypénteken mossa a holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált.” A rituális mosakodás jelenik meg a hajnali mosakodásban, melyet csak fiatal lányok végeztek, s mely bajelûzô szereppel bírt. Friss folyóvíz kellett hozzá, s a következô mondóka: “Az én vizem folyjon el, az én szeplôm múljon el!” E naphoz jellegzetes ételek tartoztak – korpából készült savanyú leves, esetleg tojás. Van olyan vidék, ahol e napon kenyeret sütnek, melyet vagy megôriznek a következô nagypénzekig, vagy odaadják az elsô koldusnak. Sok helyen igen elterjedt a forró húsvéti kalács, melyet fôleg az utcai árusoktól veszik. A nagypénteken sötét, dísztelen templomokat nagyszombat reggelére virágokkal, zöld ágakkal díszítik fel. Ez a nap a másik ôselem, a tûz ünnepe. Este a templomban az új tüzet ünneplik, melyet csiholással élesztenek, s a Krisztust jelképezô húsvéti gyertyát ezzel gyújtják meg. Sok helyen szokás ilyenkor új ruhát felvenni, vagy legalább kalapot, kesztyût.
A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik – egyik szerint a felkelô nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka, a másik szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképezô bárányt a zászlóval.
A húsvéti tojás ajándékozása sok országban e napon történik, nálunk a hétfôi locsoláshoz tartozik. A hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Vasárnap a sonka mellé tojást, tormát fogyasztanak. E nap ünnepi étele a bárány.
Húsvét másnapján német területeken, nálunk pedig Kecskemét környékén szokás volt az Emmausz -járás. Annak emlékére, hogy Jézus a tanítványokkal az Emmauszba vezetô úton találkozott, kimentek a város határán álló kápolnához és vidám mulatságot ültek. E nap Európa-szerte a játék, a vidámság napja. Magyarország egyes vidékein e napot vízbevetô hétfônek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ôsi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A mondai magyarázat szerint Jézus sírját ôrzô katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedezô, ujjongó asszonyokat, így akarták elhallgattatni ôket.”
Húsvét másnapján német területeken, nálunk pedig Kecskemét környékén szokás volt az Emmausz -járás. Annak emlékére, hogy Jézus a tanítványokkal az Emmauszba vezetô úton találkozott, kimentek a város határán álló kápolnához és vidám mulatságot ültek. E nap Európa-szerte a játék, a vidámság napja. Magyarország egyes vidékein e napot vízbevetô hétfônek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ôsi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A mondai magyarázat szerint Jézus sírját ôrzô katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedezô, ujjongó asszonyokat, így akarták elhallgattatni ôket.”
http://www.magyarradio.ca/husvet.html
0 Hozzászólás: