Szeretetesszék

Vörös és Ibolya*

Úgy szeretnék hitet önteni Beléd! Reményt, hogy biztosan tudd, az Élet nem egy olyan sakkjátszma, amelyben a Te királyod marad mindig védtelenül a táblán bármilyen színű is a bábod! Hiszen a valóság nem csupán fekete és fehér, hanem a szivárvány színében feltündöklő sárgák, kékek és mindenféle szikrázó részecskék árny-és fényjátéka.

Ha néha úgy érzed, elfogy a levegőd, gondolj erre, s ne belső poklod grádicsain lépkedj tétován szűnni nem akaró fájdalommal!

Tudom, hogy Te bölcs Vagy! Nem gondolod ugyan, de világok tudása gyűlik össze elmédben, hogy szíved takarója alól a kétségek reménytelen óráiban képes legyen felbukkanni az a szentencia, amely a lényedből áradó szeretetet-mohákkal tarkított utakat teszi Örökké a másik ember lelkében is.

Bántottak? Az tette ezt Veled, akiben kimondatlan testvéri esküvel bíztál? Ne feledd, a kicsinyek menedéke a vádló szó és tekintet, az értelmetlen gesztikuláció és habzó lélek. Nem a kisdedek arcmásaié, hanem a kicsinyes ármányé, amely gúnyt űz önmagából is. Ne vedd ezt észre, élj Tyr** módjára, akinek a vad farkas, Fenrir ugyan leharapta a karját, de mégis egyedül Ő volt méltó arra, hogy az isteni thingben elnököljön.

Te tudod, hogy a valóban fontos órákban minden letisztul, s oly simává, áttetszővé válik, akár a nagy tavak vize a holdsugaras nyári éjszakákon, s nem kell félned a remegéseitől és az áradásoktól sem.

Szabad vagy, s mert nem akarod óráid a megingó hegyek és a térdre boruló sziklák káprázatában élni, képzeletbeli szárnyaid hófehér pajzsa mögé rejted angyali erőd.

Nem támadsz, nem védekezel, csak kérdezel, s Önnönmagad okolod azért, mert megbicsaklottak a szavak és tompaságukban is szalmalángként törik ketté mindenféle ámítások büszke cédrusait. A becsület hátán felhők száguldoznak sötét függönyöket vonva a napsugaras múlt elé, s az apokalipszis villámai pusztító tűznyelvekkel hamvasztják a másik emberbe vetett tegnapi hited. Némaság dermeszti szíved magányos félelmeit, miközben a letaposott pázsitok remegései mégis Hozzád kiáltanak.

Bensődben végtelen fájdalommá kristályosodik minden szó, s mégis boldogság jár át, mert a fondorlatos ravaszságokat nem ismered, s a fájdalommal szemben védtelen vagy, noha az ürességeket Te töltöd be térrel, s meg tudod állítani az idő múlását, csak akarnod kell. Ma másképpen, mint eddig, mert az igazság nem veszhet dadogó indulatkorbácsok céltalan kakofóniáiba.

Fogd vissza rosszérzéseid! Hadd feszüljenek ércszobrokká a kerubok, s hadd álljanak mozdulatlanul a percek! Nézd a másik embert! Szívd Magadba egeinek suhogását, életének pulzáló szívveréseit! Cövekké roskadtak benne is kimondott szavai, s hiába figyelnek fülei, most némaságba torkolnak tegnapi viharzásai, mert megismerni és tudni akart ugyan, de bánatában olyanná vált, akár a koporsók fedele alatti éjszaka a testnek. Hideg és csönd feszíti pókhálóit a halotti lepel bakacsinjában. S már érzi, hogy a félelem bátorságával nem csupán elszökni, de Feléd fordulni is lehet az élet tövisbokraiban.

Minden barátságban eljövendenek a próbatételek kemény órái. A világmindenség tovatűnő füstfelhőiből alágördülnek a lélek könnyei, a megbánás öblének fodrozódásai. Ekkor tudjuk csak igazán kezünkbe fogni szívünket, s mégis megtartani azt az óra homokszemének pergésével együtt lelkünk ifjúságát. És feledjük korábbi haragunk által dacossá feszített nyakizmaink, mellkasunk sebekkel szántott üregének megtiprott szépeit. Újra csak a fényes csillagok ujjongása tölti be óráinkat, s tudjuk, a csodák bennük vannak, s értünk születtek létezni. Így könnyű elszakadni a kételyektől, a kiáltásoktól, a remegő ajkaktól, önmegtagadásaink kapuitól, mardosó féltékenységeinktől.

Néha be kell vallanunk magunknak is esendőségeink, hogy megszabaduljunk néma vergődéseinktől, felesleges várakozásainktól, dacos viaskodásainktól, mielőtt kitörnének belőlünk esztelen kiáltásaink, melyeket tomboló szeretetünk indukál.

Pallossá emelném soraim, hogy csatáid előtt mindig Előtted legyenek, s megvédjenek mindenféle ármánykodástól, s hogy a nap sugarai csillogó zubogásban omoljanak lábaid elé, ha megrettensz, s hogy az Égre mindig felfessék szövetségünk hét színben fénylő, boldogságos szivárványait.

* „A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. Előfordul az ún. dupla szivárvány is, amelynél egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel.” (Wikipédia)

** Tyr kezdetekben a skandináv mitológia hadistene. Angol nevéből származik az angol „Tuesday” (kedd) szó. A Ragnarök ( a világvége vagy Istenek alkonya ) idején szíven szúrta Garmot, Fenrir párját, s a tőle kapott harapásokba belehalt.

Gondolatok a paradoxonokról és a szeretetről

Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát.

Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát. Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk Eliézerek*, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpéznél. 

Az egyetlen Ruben** pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak vágyja a harmóniát.

Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem. Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön.

Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni.

Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban. Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent.

És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk. Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket  találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni.

*Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak.

**Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.