tag:blogger.com,1999:blog-16323466937046563282024-03-13T20:17:53.956-07:00A MAGYAR ESSZÉ OLDALA - AMEO ESSZÉK„Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni...” - Németh LászlóSzinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.comBlogger37125tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-30248596198854985602011-08-26T10:03:00.000-07:002011-08-26T10:04:24.532-07:00Versenyfutás<a name='more'></a><div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; text-indent: 18pt;">Elmúlt éjfél. A széken hintázva még mindig Hanz Wagner, szerénységet sugárzó üzenetén rágódtam.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">„<i>Találtam valamit. Ha nyilvánosságra hozom, akkor Platónnal, Arisztotelésszel, Descartes-tal, és Russellel fognak majd együtt emlegetni. Majd írok. Hanz”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Néhány hete említette, hogy újra Törökországba készül. Biztosan ott találta azt a „<i>valamit”</i>. De mit? Titkon bíztam abban, hogy megint rásóztak valami kacatot, mint négy évvel ezelőtt. Akkor egy aranyozott föníciai szobrocskával tért haza. Tényleg csínos darab volt, de egy idő után az anyaga porladni kezdett. Mint kiderült, egy olyan magnézium-ötvözetből készült rúdból faragták ki, mint amilyeneket a bojlerekben használnak a kilyukadás ellen. Anódból? Vagy katódból? Nem is tudom.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Tavaly egy római kori pénzérmét hozott melyen, egy vízen úszó ládaforma bárkát ábrázoltak. A bárkában egy férfi és egy nő ült, felettük pedig egy galamb repült olajággal a csőrében. A bárka oldalára görög nagybetűkkel az a szó volt rávésve: Noé.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Mikor elküldte a fotóját, válaszomban kajánul, arra a viccre emlékeztettem, melyben az amerikai turista, a jeruzsálemi piacon megveszi a <i>Veretett Krisztus születése előtt 342-ben</i> feliratú rézpénzt.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">De rövidesen arcomra fagyott a vigyor, mikor kiderült, hogy Kisázsiában, Septimus Severus, Macrinus és Philippus uralkodása alatt valóban vertek Noé feliratú érmeket.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Akárhogy is, a barátom által begyűjtött tárgyakról, soha nem tudhattam előre, hogy azok csak kacatok vagy szenzációs leletek.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Leginkább az üzenetben álló névsor zavart: Platón, Descartes, Russell. Csupa filozófus. Mi köze lehet annak a „<i>valaminek”</i> a filozófiához? És egyáltalán mi köze lehet Hanz Wagnernek a filozófiához?</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Még sokáig hintáztam a széken és bámultam a számítógép monitorát, aztán erőt vettem magamon, és bepötyögtem a kérdést: „<i>Mit találtál Törökországban?”</i>. Elküldtem az üzenetet. Hajnali két óra lehetett, de még ő is fenn volt. Néhány másodperc múlva megérkezett a válasz: <i>„Nem Törökországban voltam, hanem Egyiptomban.”</i>. No, erre kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Hetek múltak el, míg a hírekben fel-feltünedező, a Wagner-papiruszról szóló beszámolókból rádöbbentem, mi is lehet barátom legújabb szerzeménye.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az egyik, a papirusz eredetisége mellett kardoskodó, cikk alatt Sturgenson nevét pillantottam meg. Mivel őt ismertem, felhívtam. Sturgenson elmondta, hogy már elvégezte a kormeghatározást – szerinte biztos, hogy a kézirathoz használt anyagot az időszámítás előtti második században készítették –, de azt ő sem tudja, hogy mi áll rajta, mert nem látta, Wagner, csak a méréshez szükséges félgrammnyi mintát küldte el neki.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Összekeresgéltem a barátom, önmagáról elnevezett, papiruszáról írt összes cikket, de arról, egy sort sem találtam bennük, hogy mi is olvasható a tekercsen. Mivel Hanz, szokásától eltérően, nem verte nagydobra legújabb szerzeménye tartalmát, elhatalmasodott bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben azzal a papirusszal.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Elküldtem neki az egyezményes jelünket: <i>„???”</i>.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Fotók és fordítások alakjában jött a válasz. Barátom csak annyit írt: <i>„Segíts!”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Estére átolvastam mindent, és féktelen jókedvem támadt:</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– Hanz! Most tényleg bajban vagy.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ahogy hintáztam a széken hirtelen az ötlött fel bennem, hogy amit olvastam az egy sci-fi novellába illő ötlet. És írni kezdtem:</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Furcsák az emberek. Ha egyszer a fejükbe vettek valamit, abból nem engednek. Hiába magyarázok ezeknek is. Ragaszkodnak ahhoz, amit tanultak, és megcáfolhatatlan igazságnak hisznek</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Újra leírattak velem mindent. Szerintem csak azért, hogy az írásomat elemezgessék. Mi másért? Minden kihallgatásomat filmre vették. Persze nem hisznek nekem, pedig amit elmondtam és leírtam az megtörtént. Ha tetszik nekik, ha nem.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Tudom, azt még elhiszik, hogy a világmindenségben létezhetnek olyan világok, ahol mások a természet törvényei, mint nálunk itt a Földön. Elhiszik, mert a világ mérhetetlenül hatalmas, és a végtelen sok lehetőség közt ott van az is. De azt, hogy itt a Földön négyezer éve néhány órára összezavarodott tér és idő, no, azt már nem. Tulajdonképpen magam sem hittem volna, ha nem látom.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Mert láttam. Ott voltam. Ott Szküroszon.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Szerettem azt az apró, kis szigetet. A szélcsendes oldalon egy halászfalú apró fehér házai olvadtak a sziklák közé. Gyakran megbújtam ott üldözőim elől. Befogadtak. Nem kérdezősködtek: honnan jövök, hová megyek?</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Aznap hajnalban érkeztem. Még sétáltam egyet a sziklák között (elrejtettem néhány dolgot), majd fiatal barátom, Akhillész háza felé vettem utamat. Csodálkozásomra már ébren találtam.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Ma verseny lesz. Délben, a stadionban – fogadott lelkendezve. – A szolgám majd foglal neked helyet… Nem ülhetsz a király mellett, mert sok vendég érkezett.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Vendégek? – kérdeztem gyanakvóan.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Igen, vendégek. Királyok, Istenek…</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Istenek?</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Hát persze. Anyám Thétisz, aztán Athéna, állítólag Zeusz is itt lesz, de az még nem biztos.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Értem. Értem… – bólogattam, pedig nem értettem.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Hangos csörömpöléssel egy szamaras kordé fordult a ház elé, magasan megrakva sisakokkal, mellvértekkel, pajzsokkal, lándzsákkal.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Háborúba készülsz? – kérdeztem meglepetten.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Dehogy. A versenyre. Ó, hát nem mondtam? Én versenyzek ma egy idegen bajnokkal – nevetett. – Csak nem azt gondoltad, hogy csatlakozok ahhoz a gyülevész népséghez, akik Trója ellen készülődnek?</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Milyen verseny lesz ez? Minek ennyi fegyver?</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Ne aggodalmaskodj már annyit! Milyen verseny lenne? Futóverseny… Rosszul vagy? Menj be a házba, és pihenj!</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Forgott velem a világ. Az elhangzott szavak: „Anyám Thétisz”, „Trója”, és a fiú neve, mind, mind megerősítették egy korábbi sejtésemet, amit akkor elvetettem, mert annyira hihetetlennek tűnt. A kölyökről, csak annyit tudtam, hogy a sziget urának távoli rokona, és, hogy apja halála után, az anyja hozta a szigetre, egy távoli királyságból. A bizonyosság megdöbbentett: az én barátom az, az Akhillész.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Dél már rég elmúlt, s mi, – a szolga meg én –, csak ültünk ott a stadionban, az agyzsibbasztó forróságban. Bámészkodtam jobbra, balra. A király mögött két gyönyörű nő állt. Az egyik, őt ismertem, a királyné volt, a másikról az gyanítottam, hogy ő lehet Thétisz, Akhillész anyja. Mögöttük egy páncélba öltözött alak magaslott. Bevallom első pillantásra, egy G101-es robotnak néztem, de a mellettem ülő szolga felvilágosított, hogy ő Athéné. Forró szél támadt, és északról fekete felhőket sodort a sziget fölé.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Eljött? Mégis eljött – suttogták mellettem többen is.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Ki jött el? – kérdeztem a szolgától.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Zeusz. Ki más? – válaszolt szemrehányóan.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>A versenypálya bejáratánál feltűnt Akhillész teljes fegyverzetben: mellvértben, sisakban, pajzzsal és dárdával, lábszárvédőkkel. Az ellenfelét nem láttam sehol. A tömeg felhördült. Többen felugrottak a helyükről és lefelé mutogattak. A királyi páholyban Thétisz öklét rázva egy ismeretlen férfival veszekedett, de hogy mit mondott, azt a zajban nem érthettem…</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Reggelre befejeztem. Elalvás előtt, még valami jó címen töprengtem, de elnyomott az álom. Másnap elolvastam és olyan „időutazó sablonosnak” éreztem. Ezért, – bár tudtam, hogy Hanz tűkön ülve várja a válaszomat –, belekezdtem egy másikba:</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Tú-tutu-tú! Tú-tutu tú! – harsant fel a verseny kezdetét jelző trombita. Áááááá! – felelt rá a stadionban összegyűlt tömeg üvöltése.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Akhillész megiramodott. A magas, súlyos bronzpajzs, minden lépésnél neki ütődött a kiálló köveknek, és nagyokat rántott ball vállán. Jobb lábán a lábszárvédő lazult meg, újra és újra neki koccant a sípcsontjának. Nem állhatott meg. Mekkora szégyen lenne, ha ezt a rövidke kis távot nem tudná egyhuzamban végig futni. Elhagyta a negyedik, az ötödik majd a hatodik stádiont jelző kőoszlopot is. És akkor beleütközött abba a láthatatlan valamibe. Hanyatt tántorodott.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Sós vér ízt érzett a szájában. Kinyitotta szemét. A napfény késként vájt az agyába. Felugrott, lépett kettőt, megszédült, elvágódott a porban. A fejére szorult sisak alatt szívverését olyan hangosnak hallotta, mintha mellette egy rézdobot vertek volna. Feltápászkodott és tovább botladozott.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Ezt a szégyent! – gyülemlett fel benne a harag. Gyűlölt mindenkit. Gyűlölte az ordító bámész tömeget, gyűlölte a királyt, aki a lányai közé bujtatta és női ruhába öltöztette, nehogy az akháj követek rátaláljanak. Gyűlölte az isteneket, akik anyját a kivénhedt ember királyhoz, Péleuszhoz kényszeríttették. De legjobban az idegent gyűlölte, aki messzeföldről érkezett, és aki Pallasz Athéné szerint, valamiért, nem is lehetett volna ott, csak az istenek különös kegyéből kapott egyetlen napot arra, hogy vele találkozzon.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>A gyűlöletet felváltotta a sötétség. Újra neki csattant a láthatatlan falnak.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Nem adta fel. Ismét neki indult. Arra gondolt, hogy túl nagy előnyt adott, mert ellenfelét még mindig nem látta. Mint valami rángatódzó beteg vonaglott előre, újra és újra beleütközve abba a láthatatlan valamibe.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Már majdnem beért a célba, mikor megértette a tömeg üvöltését…</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ez az írás meg egyrészt, túl rövid lett, másrészt a befejezése sem sikerült valami tökéletesre.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Elkedvetlenedve kezdtem a Wagner-papirusz elemzéséhez.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A tekercset állítólag El-Haisan közelében, a Núbiai-sivatagban találták. Hanz néhány euróért vette meg, és minden probléma nélkül – azt csak ő tudja, hogyan? –, ki is hozta Egyiptomból.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A szöveget görög nyelven, a közismert, az alexandriai könyvtárban használatos jelekkel írták. Másolat volt. Sőt! Egy másolat másolata. Mindkét másoló nevét kilehetett betűzni.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– No! Akkor kezdjük az elején! – mormogtam magamnak.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Felhívtam Omar el-Khalidot, az alexandriai könyvtár történetének két lábon járó lexikonját.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– Kicsoda? Philetasz? Igen volt ilyen nevű másoló, kettő is. Az egyik az első században, a másik a harmadikban, Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt. Polüdórosz? Róla nem hallottam. Milyen művet másoltak?</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Egy Zénodótosz kommentárt? Csak nem te is, a Wagner-papirusszal foglalkozol? Szerintem hamisítvány.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– Én még nem vagyok teljesen biztos benne. Köszönöm, hogy segítettél! – nyökögtem és kikapcsoltam a telefont.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Omár az mondta, hogy: Te is! Vagyis akkor mások is megkeresték. Ezek szerint Hanz, nem csak nekem küldte el az anyagot. Ez a felismerés még a maradék lelkesedésemet is lelohasztotta. </div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Nagy nehezen rászántam, magam és összefoglaltam mindazt, amit tudtam. Hogy a kommentár kinek a művéhez íródott, az a papiruszról nem derült ki. Mivel Zénodótosz egész életét Homérosz műveinek tanulmányozására áldozta, joggal feltételeztem, hogy a vak dalnok valamelyik elveszett művének elveszett sorát magyarázza.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Nem kevesebbet állít, minthogy az a bizonyos verseny valóban megtörtént. Megnevezte a helyet, Szküroszt. Meghatározta idejét, és az eseményt a Trója elleni hadjárat előttre tette. Felsorolta azokat a személyeket, akik jelen voltak, a hősöket: Lükomédészt, Szkürosz királyát, Odüsszeuszt, Ithaka királyát, Diomédészt, Argosz urát; az isteneket: Zeuszt, Athénét, Thétiszt; és még megnevezte azt az idegent, aki csak az istenek különös kegyéből lehetett jelen. Azt hogy a hősök ott voltak, azt elfogadtam, de az istennek jelenléte már kételkedést váltott ki bennem. Tudom, a misztikumok kedvelői olyan elgondolkodtató, múlt századi történeteket, is felemlegetnek, melyekben az ősi görög istenek állítólag újra megjelentek. Az egyik ilyen, az orizzari eset, melyre gyakran hivatkoznak. Be is másoltam a levélbe:</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">„<i>1934. november 18-án különös cikk jelent meg az egyik athéni újságban. A beszámoló szerint Orizzari falu felett, napok óta titokzatos fényjelenségeket láttak az esti szürkület idején. A tüzes fényben, hatalmas alakzat tűnt fel az égbolton: egy óriási harcos teljes fegyverzetben, sisakkal, karddal és dárdával. A nap, mint nap megismétlődő jelenség több percig tartott. A köznép Nagy Sándor szellemének tartotta. A hatóságok jelentést kértek a község papjától és jegyzőjétől. Mindketten megerősítették a híreket. Az athéni egyetem tudósai, akik tömegszuggesszióra gyanakodtak, saját szemükkel is meggyőződhettek a különös fényjelenségről. Még fényképeket is készítettek. Az egyik professzor beszámolójában, úgy vélte, hogy a jelenség nem Nagy Sándor szelleme lehetett, és Homéroszt idézte, a hétszáz láb magas „érc Árész” leírását.”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Egy másik közismert történet szerint, 1940 februárjában Déméter istennőt szállították le az Athén-Korinthosz autóbuszjárat egyik megállójában, Eleusziszban.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Tehát ott voltak a hősök és – fogadjuk el! –, az istenek.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az a titokzatos személy viszont, akit Zénodótosz megnevezett, nem lehetett ott Szküroszon…</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Mindezt megírtam Hanznak. Azt is közöltem vele, hogy sok a munkám, és nem érek rá ilyen hülyeségekkel foglalkozni.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Válaszában azt írta, ő még nem adja fel, elutazik Szküroszra, és hozzátette, hogy Szkürosz „<i>egy kicsiny sziget”.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az <i>„egy kicsiny sziget”</i> idézet Bonaparte Napóleontól származik. Az ő egyik iskolai füzetében, árválkodott egy mondat, talán hatéves lehetett, amikor írta: „<i>Szent-Ilona egy kicsiny sziget.”</i>. Talán végzetének prófétikus megérzése sugallta. Hanz is sejtette, hogy Szkürosz lesz az ő Szent-Ilonája.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Teltek a napok. Most persze hazudhatnám azt, hogy a Wagner-papirusz még csak eszembe se jutott, de ez nem lenne igaz. Elolvastam Diogenész Laertiosznak a filozófusokról írt életrajzait. Figyeltem a híreket, hátha feltűnik valahol Hanz Wagner neve. Átírtam a második novellácska végét is:</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>A teknős győz! A teknős fog nyerni!</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Akhillész megállt és kitörölte szeméből a vért. A lába előtt a célvonal előtt egy teknős mászott a porban. Felnézett az emelvényre. A rémült tekintetű király mellől, az idegen ordított feléje:</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Most, nem győzhetsz Akhillész! Most az én szabályaim érvényesek! Most, nem győzhetsz!</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Csak bámult rá értetlenül aztán meglendítette és elhajította dárdát. A dárda átszállt a láthatatlan fal felett, átszállt az ijedten szétrebbenő nézők feje felett, az idegen felé, aki rémülten huppant székébe. És akkor a dárda megállt a levegőben. Nem, nem zuhant le, csak nem repült tovább. Ott állt.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Itt a bizonyíték! - ugrott fel helyéről az idegen. – Nincs mozgás! Nincs mozgás!</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">– <i>Ezt a szégyent! Csinálj már valamit! – ordított Thétisz, Pallasz Athénére, aki remegő kézzel csavargatni kezdett egy dísznek látszó valamit a kezében tartott fémládikán.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>A kiáltozó idegen váratlanul eltűnt mintha ott se lett volna. A stadionban csend támadt.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Csattant az ég. Zeusz, ki ez idáig jól szórakozhatott, felmérgesedett, és egy villámmal szétolvasztotta Pallasz Athénét.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><i>Egy hatalmas láthatatlan kéz pedig elűzte a fekete fellegeket, lekapcsolta Zeuszt.</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Én meg lekapcsoltam a számítógépet.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ez a befejezés sem sikerült jobbra, mint az előző. </div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Hintáztam a széken, előre, hátra és azon töprengtem, hogy vajon Zénodótosznak elhitték-e kortársai, azt, amit leírt? Ő, a nagytekintélyű tudós, az uralkodó barátja, kijelenthette, hogy a Zénón-paradoxonban leírtak valóban megtörténtek? Elhitték, hogy Akhillész tényleg versenyt futott a teknősbékával, és vesztett? És azt, hogy a gyorslábú hős, csak azért csatlakozott a Trója ellen induló sereghez, hogy halálával lemossa magáról a szégyent? Vagy azt a másik őrült állítását, hogy eleai Zénón, sok száz évvel megszületése előtt, jelen volt azon a versenyen?</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Hanz nem jelentkezett. Az újságok is hallgatnak a Wagner-papiruszról. Úgy tűnik, barátom, mégsem került fel a Zénón-paradoxonnal foglalkozó filozófusok névsorára.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ha erre gondolok, egy kicsit szégyellem is magam. Mert azt nem írtam meg neki, hogy az íróasztalom fiókjában ott lapul egy fotó, számoszi Philiosz egyik elveszettnek hitt művének darabkájáról. Abban a töredékben, az író hevesen támadja annak a Diogenész Laertiosznak állításait, aki Zénón életrajzát megírta. Több szerzőre is hivatkozva, – szinte egyikről sem tudunk semmit sem –, azt állítja, hogy Diogenész tévedett mikor azt írta, hogy Zénón soha sem hagyta el szülővárosát Eleát. Szerinte a felsorolt írók mind említik, Zénón egy kijelentését: <i>„Elhinném, hogy én magam is jártam sokszáz évvel ezelőtt Szküroszon, ha az idő és a mozgás létezne. De nem létezik.”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Csak hintázok előre, hátra. Túl nagy a csend. Hanz, mire készülhet már megint?<br />
<br />
<br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-83134815331668836622011-08-11T14:21:00.001-07:002011-08-11T14:23:32.991-07:00Amikor elfogynak a szavak…<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"> Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani. </div><div style="text-align: justify;"></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">„Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Könyvek Könyve</i>. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt. Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda!<br />
<br />
<br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-80786466395373516262011-08-10T10:30:00.000-07:002011-08-10T10:30:13.639-07:00A gyümölcs és a virág<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"> Mondják, hogy korunkban a tiszta metafizikai tartalom elveszett. Mennyiség és minőség, valamint a haladványok sorai széthullottak. Az idea homályosabb, mint valaha. A realitás pedig a polaritás csapdájába zárult. A tanítások szerint az egy a legnagyobb szám. A kettő pedig a legkisebb. Lehetséges, hogy valóban a szakadék szélén állhatunk, mert számrendszerünk már csak megszokásból használja a tízes kört, ami életünket átszövi és irányítja: az a kettő.</div><div style="text-align: justify;"></div><div style="text-align: justify;"> A metafizikai világ szellemiségének kibontakozásának útjai elhomályosodnak. Mégis, ami leginkább méhében hordozza még mindazt, ami a méz: az a virág és a gyümölcs. Hétköznapi dolgokról beszélünk. Természetesen. De minden hétköznapi virágnak nem csak individuuma, de fajára nemére-jellegére tekintve még számunkra is érezhető kollektívuma van. De ami még ezt is fokozza: a virágnak az aranykor emlékét idéző univerzalitása a legszembetűnőbb. A virág a legérzékenyebb, a gyümölcs a legkedvesebb.</div><div style="text-align: justify;">Kezdjük talán a virágnál. Örök kérdés, ami motoszkálhat minden jóérzésű emberben, hogy etikus-e egy virágszálat letépni? Letépni, hogy kedvesemnek adhassam szemei ragyogásának ihlető mámoráért, és szívének minden érző dobbanásáért. Nem ez-e a legméltóbb, ami a virágot felmagasztalja a tiszta szellemi magasságokig?</div><div style="text-align: justify;"> A kérdés, hogy felmagasztalódik-e ettől. Vagy szépsége idejekorán elrablódik? Addig esztétika volt, méghozzá minden irányba terjeszkedő kihívó vonzalom, de mindebben mégis elszigetelt távolság. Aki látta, megcsodálhatta, de „csupán” mint diszkrét pontot, nem pedig mint élő lángot. Elérhetetlen ragyogás volt. Talán félénk, mégis – mint minden virág – kissé kíváncsi és (megbocsájthatón) hiú, szépségével tudatosan elbűvölő és gyönyörködtető. Egyszer kinyílt a természetben, de talán második kinyílása csak velünk együtt lehetséges neki.</div><div style="text-align: justify;"> Vannak virágok, akik már mintegy gőgös pompával és belül hideg távolságtartással urakként viselkednek. Vannak kevesen, akik bölcs szépségükben nem takarnak semmit, és nem mutatnak semmit. Nyugodt, keleti bölcsességükben a tiszta tao-t idézik. Önmaguk érinthetetlen távlatából már inkább figyelnek, mint a figyelmet felkeltik. De legtöbbjük kacér, és hiú. Szeretik, ha nézik őket, de mindig titokzatosak és szégyenlősnek mutatkoznak fokozottan ügyelve arra, hogy szégyenlősségük mellett egy-egy intim bájuk mindig ki-kivillanjon. Ezzel ragadnak el és bűvölnek, hogy megérinthetetlen távolságban, törékeny gyengeségben, őrjítő titokzatosságban (és csak ritkán szeszélyesen) Szophiának földi szimbólumai. [Szimbólum, mely aktív kapcsolatot hordoz]. Áldozatuk beteljesedésében legalábbis. Ő tehát az áldozatot meghozó, de itt örökké elérhetetlen virág. Az áldozat azonban minden esetben vektoriális, sohasem diszkrét, tehát valami felé mutatni kell; önmagában elszigetelt – individuális, pontszerű - áldozat nem létezik.</div><div style="text-align: justify;"> A kérdés azonban még mindig távol áll: megérinthető-e ez a misztikus fény és közös titkos szerződéssel eltulajdonítható-e annak felemelése céljából? Az élete csekély lesz néhány nap esetleg egy hét talán. De e napok minden pillanatában, mikor új kedvese ránéz, már egy barátot lát benne, élő szeretet, nem pedig megérinthetetlen távolságból ragyogó metafizikai szellemet, s ennek következtében matérián túli virágzás indul meg benne. Elérhetetlen persze, de már megérinthető (a szívvel legalábbis). A virág hamar elveszíti ő picinyke életét, cserébe viszont megkapja saját szépségének tükörképét, ami a túlvilágig magasztalja fel őt. Sohasem felejthetjük el, hogy szépségünk sohasem önmagunkért van. Azért van, hogy más szeretete- szépsége által visszatükröződjék, s egymást ezzel kölcsönösen és önzetlenül felemelhessük. Így ő is. A virág önzetlen. Odaadja magát, hálás és boldog még halála végső napjaiban is, hogy ezt megtehette, s ezt bárki tudja, aki megfigyelte már a leszakajtott virágot. A virág meghal, de megdicsőül. Aki kapta fényét, több lett tőle, ő maga pedig több lett attól, hogy lett, akinek adhatta azt.<br />
Mégis változatlanul ott ül a gondolat, miféle belső magatartás szükséges egy szál virág leszakajtásához, ha egyáltalán megtehetem ezt?</div><div style="text-align: justify;"> Buddha híres virágbeszédében egyetlen szál virágot tartott fel, és hallgatott. A hagyomány azt mondja egyetlen ember értette meg ezt az összes hallgató tömegből. Ma, persze – mint mindent – megmagyarázták a virágbeszéd jelentését. Többször és többféleképpen is. Azt hiszem, ha a jógik és Bodhiszattva tanítványok nem értették, akkor aki a történeti korban magyarázza ezt 2600év távlatából még kevésbé értheti. Legfeljebb sejteni lehet, hogy tán magát Szophiát mutatta be akkor az emberiségnek. De ami egyetlen bizonyosság: hogy nem kétséges, a virág leszakajtható volt. Mert megvolt az azt felmagasztaló metafizikai háttér.</div><div style="text-align: justify;"> Ebből következik a magyarázat, hogy egy virágot leszakíthatok-e nem dönti el semmi más, mint hogy mekkora szeretet van bennem ennek megtételéhez, s ezzel miféle belső szövetséget tudok kötni magával a cinkos és pajkos virággal. Hisz mindegyik más és más, ezt mind tudjuk. De ami igazán fontos: nagyon vigyázzunk arra, hogy soha se bántsunk meg egy virágot, még kevésbé, ha leszakítottuk már azt. Mert ha leszakítottuk, akkor ő szívünk egy részébe beléfonódott akár tudjuk, akár nem, s ő szeretettel és életével ajándékozott meg bennünket. Életét adja – önként – hogy a szépség el nem homályosult fénye ragyoghasson ránk (sokkal inkább közvetve ránk, hisz közvetlenül lelkünkbe; nemhiába volt a virág mindig is a lélek analógiája). Ez egy égi szövetség. Ha e virágot megbántjuk, vagy áldozatát semminek tekintjük, úgy a szívében égő kínnal pusztul és sorvad el lassan. A virág a szépségnek tiszta és nyílt tükörképe. S ezt csak mi tudjuk bemocskolni, hisz mi kaptuk tőle e Fény Gyöngyét. Minthogy annak ezer és ezer formája van, ezért van ezer és ezer virág a világon. Évezredekkel ezelőtt a virágok még szebbek, illatosabb és érzékenyebbek voltak, mint ahogy az minden hagyományból evidenciaként kirí; ez nyilvánvaló, hiszen mindazt, ami matérián túli, sokkal közvetlenebbül sugározta minden, (így ők is) mert az élet nyíltsága sokkal szenzitívebb volt minden élet fölötti iránt. Ahogy az érzékenység csökken, úgy halványodik a virág színe és illata is az emberiséggel. A virág egyedül nem érheti el az ég fényét, csupán általunk. Mi pedig nem láthatjuk már az aranykor tisztaságát, csupán általa.</div><div style="text-align: justify;"> A következő kép a gyümölcs. A gyümölcs hasonlatos a virághoz, már ami az áldozatot illeti. Ő ízében és minden rostjában nem önmagáért van. A gyümölcs nem önmagáért finom. Persze az évezredek őket is megváltoztatták már. Édességük épp úgy, mint szívünké is, elhalványult, de még mindig törekszik odaadni önmagát, képviseli régi ősét, mint ahogy mi képviseljük a földi Ádámot. Igazán gyümölcsöt enni hála nélkül nem lehet. Anélkül, hogy felismernénk, hogy növekedésétől kezdve érett szép pirosságáig minden mozzanatában igyekezett a legfinomabbá és legkülönlegesebbé lenni a nap színével és az esők illatával. Nem azért hogy különleges legyen, még kevésbé, hogy individuum, hanem hogy a legnagyobb örömöt okozza annak, akinek adja magát, méghozzá nekünk. Gyümölcsöt habzsolni olyan, mint a virágot szeretet nélkül hagyni. Egész életének legemelkedettebb pontja, amikor minden munkája megmérettetik: az elfogyasztása. Mint a léleké az élet után az egyiptomi Pert em Heru szerint. Ennek mérői mi magunk leszünk, de mi is mérettetünk általa. Hála nélkül elfogyasztani olyan, mint minden munkáját és áldozatra való törekvését a semmibe hajítani.</div><div style="text-align: justify;"> A gyümölcs és a virág. Azt hiszem, a régi világ utolsó fennmaradt képviselői. Krisztusi áldozat és Sophia szerelme.</div><br />
<br />
Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-58686977172236777662011-08-09T10:54:00.000-07:002011-08-09T10:56:15.904-07:00Múlt és jelen (Püspökladányi morfondírozásaim)<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"><b> Az egyiptomi piramisokkal egyidő</b>s települések nyomaira bukkantak a kutatók a város térségében. Azóta lakott hely ez a vidék. Hogy akkoriban kik lakták, vita tárgyát képezi a szakértők körében, de nem elhanyagolandó kultúra birtokában lehettek, mint azt a Kincses-domb ásatási leletei bizonyítják. Európában sehol máshol nem bukkantak hasonló úgynevezett „katakomba sírokra”. Ez a temetkezési mód fejlettebb társadalmi viszonyokra utal. Ilyen típusú sír csak a közösség kiemelkedően jelentős személyiségeinek juthatott osztályrészül. Ebből következik, hogy egy fejlett, megosztott társadalom kultikus temetkezéséről van szó. (Sajnos a felüljáró építésekor megsemmisült.)</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;">A város neve</b> gyermekkorom emlékeit hozza felszínre, szinte hallom a vasúti hangosbemondó hangját, ahogy bejelenti a pesti gyorsat. „Gyorsvonat érkezik Budapest - Szolnok - Püspökladány felől a második vágányra!”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Igen, a vasút…</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Maga a város ugyanúgy jelentős szerepet tölt be a vasút világában, mint a vasút a városéban. Miután 1858. április 24-én megnyitották a nagyváradi vonalat is a fővárost a Partiummal, s Erdéllyel összekötő vasút megváltoztatta a környék arculatát. Meghatározóvá vált a vasúti közlekedés számára épp úgy, mint Püspökladány számára. A vasút egy fontos csomóponttal gyarapodott a város – akkor még mezőváros – életében nagy változást hozott. Sok száz családnak biztosított megélhetést és kitörési lehetőséget a röghöz kötöttségből. A helyzete felől szemlélve nem is olyan meglepő ez a meghatározó jelleg, hiszen több tájegység találkozásánál fekszik, s ez rányomja bélyegét úgy földrajzi, mint szellemi értelemben. A Hajdúság, Bihar, Nagysárrét és a Nagykunság adnak itt egymásnak találkát. És persze a Hortobágy! Ebbe a földműves-pásztorkodó világba tört be a vasút elhozva a nagyvilág szellemét megnyitva a kaput egy polgáriasodó világ felé, anélkül, hogy a régit lerombolná. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"> Megnyílt a világ. Kitárultak a távolság kapui! Nem okozott gondot eljutni az ország legtávolabbi sarkába sem. Soprontól Nyíregyházáig, vagy Nagyváradon át Erdély nagyvárosaiba is. Húszban aztán ez a kapu bezárult, s maradt a döbbenet. Ez 1920-ban történt. Negyvenben egy kicsi időre félig kinyílt ez a kapu, de négy év múlva újra bezárul, s erősebben, mint eddig bármikor. Mostanában próbáljuk megint nyitogatni… </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Inkább a járható utakról szólnék. Vonzó lehetőséget hoztak a főváros és nagyobb városok piacai. A szabadjeggyel rendelkezők jól ki is használták a lehetőséget – saját termékeikkel rendszeresen felkeresték budapesti vásárlóikat. Ezzel egészítették ki a család bevételét. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Hogy meglepődtem, mikor először láttam egy takaros portán, hogy selyempapíron, meg vászonterítőkön mindenütt tészta száradt. Cérnametélt, széles laska, csigatészta. „Talán lakodalomra készülnek?” – kérdeztem. „Dehogyis!” – mosolyodott el a háziasszony. „Szombaton viszem fel Pestre. Már megvan a helye.” Csodálkozó arckifejezésemet látva még hozzátette. „Állandó vevőim vannak, és legtöbbször megrendelésre viszem a tésztát. Ezzel pótolom a konyhapénzt!”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Máshol azt találtam, hogy a család apraja-nagyja csirkét kopasztott. Ez se lakodalomra készült!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Mindezt ma megőrizni nem könnyű a globalizáció és a silány, olcsó áruk dömpingje mellett…</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Térjünk kicsit még vissza az időben, hátha erőt adnak a dicső múlt emlékei a jelen küzdelmeihez! A múlt század elején dr. Szilágyi Lajos így ír az itteni népről: <i style="mso-bidi-font-style: normal;">„… ennek a népnek szerte az országban nincsen párja. Egyszerű fiai, jóformán kevés kivétellel, valamennyien eszesek, okosak, szorgalmasak, becsületesek; bámulatosan józan az ítélőképességük, higgadtak, megfontoltak, a huncutságon könnyen átlátnak. Természetük alapjában véve kissé gyanakvó, de ez nem csoda, mert sok emberben és sok kérdésben csalatkoztak…”</i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ilyen vélemény után méltán büszkék lehetnek magukra a város és a térség lakosai!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;">Mikor ide költöztünk, </b>Püspökladány még alig pár éve szerezte meg a városi rangot, de már büszkén viselte! Járdái minden utcában voltak, de az úttest bizony nagyrészt jócskán sáros maradt. Első rendelési munkanapomon, a kocsim bele is ragadt a beteg háza előtt, hogy alig tudták hárman kitaszítani. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ez azonban már elég rég volt! </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A sáros kisváros, amelyik alig kapta meg 1986-ban a városi rangot, a szemem előtt nőtt szép, rendezett helyiséggé. A kis vegyes üzletek este nyolckor zártak – áruházaknak híre –hamva sem volt. A közüzemi csatorna alig látott el többet, mint a tömbházakat és közintézményeket. Vendéglő ellenben volt öt, vagy hat. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Aztán megindult a fejlődés, gyarapodás. Ma mindenki láthatja, aki nyitott szemmel jár, mekkora utat tett meg az elmúlt huszonöt év, de különösen az utóbbi évtized alatt. Élnivaló, szeretnivaló város lett!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">És az emberek?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az embereket megszerettem, elfogadtak, befogadtak. Röviden ennyi. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Azonban van itt még valami – nem az volt az első találkozásom Püspökladánnyal, hogy idejöttem. Testvérbátyám első munkahelye volt a város, a negyvenes évek elején. Ide helyezték, mint soproni erdőmérnök gyakornokot. Mikor említettem neki, hogy hova jövök dolgozni, akkor mondta ezt el nekem lelkesen. Mindjárt más szemmel néztem a várost!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A napokban együtt utaztam Debrecenbe egy Erdélyből érkezett korombeli ifjú hölggyel, akivel, nagy vehemenciával emlegettük fel közös ismerőseinket. Egyszerre rákérdezett, hol is lakom? Mikor megmondtam, így kiáltott fel: „Ott ahol az a sok szobor van?”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Elgondolkoztam a megjegyzésen, és rájöttem, igaza van. Mennyi sok szép szobor díszíti városunkat! Közel húsz nagyobbat számoltam össze, nem beszélve a szoborparkokról. Az <span style="letter-spacing: 0.25pt;">1996-ban a IV. Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion – melynek városunk adott otthont – alkalmával készült alkotásokat a Fürdő előtt, a Petőfi utca végében helyezték el, s a mai napig is ott díszítik a fürdő előtti teret.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">Legelső emlékem olvasmányélményemhez kapcsolódik Krúdy Gyula kapcsán, aki utazásai során szívesen ebédelt a püspökladányi vasúti vendéglőben, a restiben. Így ír: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Bármilyen lassan is halad a vegyesvonat, egyszer mégis csak megérkezett Ladányba, minden vegyesvonattal utazó álomstációjára</i>.” Majd átszellemülten felsóhajt: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Májgombócleves volt</i>…” </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">Ma már hiába keresem a hajdanvolt resti hangulatát, sehol sem találom. A kedélyes utazásokat mára felváltotta a rohanás. De hát, változnak az idők. <i style="mso-bidi-font-style: normal;">O tempore o mores</i>! – kiáltott fel már Cicero is jó kétezer évvel ezelőtt. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Nincs helye mégsem a nosztalgiázásnak, hiszen nem csak a régi kedves emlékeink változtak, hanem sok minden egyéb is, ami mind pozitív változást hozott az életünkbe.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">Ahogy eltűntek a kátyús, sáros utcák, s helyüket modern útburkolat foglalta el, úgy tűntek el a roskatag régi házak, s helyüket egészséges, tiszta épületek foglalták el. A „kis kút, kerekes kút” helyett is ma már vezetéken jön be a konyhába az ivó víz, s a mosdótál helyett csempés fürdőszobában mossa le magáról az ember napi fáradtságát. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">A „vörös postakocsi” helyett pedig villamos vonatok száguldoznak az ország egyik végétől a másikig. A hajnaltól estig tartó robot helyet számtalan szolgáltatás, és technika könnyíti meg a munkánkat, életünket, szolgálja kényelmünket.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">Mégis ne feledjük, hogy a múltba nézni nem haszontalan, mert elődeink példája alapul szolgál a jövő épületének szilárd megalapozáshoz. Ismernünk kell elődeink munkáját, küzdelmét, hogy örülni tudjunk a mának. Jó, ha tudjuk, mennyi álmatlan éjszakát, fizikai és szellemi erőfeszítést követelt még egy olyan mai szemmel egyszerű dolog is, hogy mobiltelefonunkba bepötyögtetjük, a bezárt kapu előtt állva: „Anyu, engedj be!”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;"><span style="letter-spacing: 0.25pt;">Ezeknek a változásoknak, a múltnak és a jelennek részese Püspökladány is. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-69449259626359601542011-08-09T10:36:00.000-07:002011-08-09T10:36:51.835-07:00A spirituális realizmusról<a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Az ember hiánylény, s ebben a minőségében szüntelenül meg akarja haladni önmagát, mert aszimmetrikus. Nincs benne egyensúlyban a földi és az égi világ.</div><div style="text-align: justify;"></div><div style="text-align: justify;">Ezért születtek a mítoszok arról, hogy valaha ez másképpen volt, s ezért történnek néha a csodák. Az én interpretációmban ezek azok a különleges esetek, amelyeket hol csak a belső intuíciónkkal, hol a külső valóságukban is megtapasztalunk, de minden porcikánkkal sejtjük, hogy isteni beavatkozás szemtanúi vagyunk.</div><div style="text-align: justify;">Elég, ha csak arra gondolunk, hogy élt valaha egy magányos alak, aki nap nap után a Királyok Völgyében bandukolt a perzselő egyiptomi nap alatt. Howard Carternek hívták. Ma megszállottnak neveznénk talán, mert minden egyes napját azzal töltötte, hogy Tutanhamon fáraó sírjának bejáratát kereste. Nem a hírnévért, nem a vagyonért tette, hanem, mert tudta, hogy valahol ott kell lennie egy lepecsételt ajtónak, s, mert bizonyos volt abban, hogy azon a Nebheperure, azaz a Tutanhamon nevet találja. Sietnie kellett, mert az ásatásokat fedező Lord Carnarvon öt esztendő hiábavalóság után le akarta záratni az ásatásokat.</div><div style="text-align: justify;">A mecénás kincseket keresett, míg a régész bizonyosságot is. Mi lehetne a legmegfelelőbb dolog a halál utáni élet vallatására, mint ennek a fiatal fáraónak a múmiája?</div><div style="text-align: justify;">S máig is rejtélynek számít, hogyan és miért halt meg egy évvel később Lord Carnarvon, s még huszonhét ember. Az már lényegtelen semmiségnek tűnik, hány túlélő volt, miképpen az is, hogy Carter maga is csak 1939 elején távozott el az élők sorából.</div><div style="text-align: justify;">Mi, emberek, ilyenek vagyunk. Látni és tapasztalni, fogni és tapintani, felfedezni és elvinni akarunk mindent, s a magunkénak tudni az Örökkévalóságot is.</div><div style="text-align: justify;">Mert nem az életet éljük, hanem folyamatosan kérdezünk, válaszokat szeretnénk kapni arra, hogy miért is vagyunk ezen a Földön.</div><div style="text-align: justify;">Érdekes módon a zsidó-keresztény tradíció minden más vallásban is megjelenik, noha nem az szeretne lenni, amivé azok teszik, de mégis szerepet vállal a hinduizmus végső lényegében, miképpen nagyobb átfedéseken keresztül a buddhista menedékvételben is.</div><div style="text-align: justify;">Mire gondolok? Magára arra, hogy szemléletnek is átalakító ereje van, hiszen életünkben a tájékozódási pontok szüntelenül változnak, hajlamosak vagyunk elveszni az Lét erdejében, s így hogyan is lehetne bizalmunk az Élethez? Ezért aztán tudatunk alatt is azon munkálkodunk, hogy átistenüljünk.</div><div style="text-align: justify;">Manapság sokan elvetik a teozófiát, noha azt nem tudják, hogy mai modern formája már nem okkult tudomány, hanem egy olyan tanítás, amely – többek között – éppen az egységet keresi, s amelynek ars poeticáját az alapító következő szavai fejeznek ki legjobban:</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">“Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet.</div><div style="text-align: justify;">Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak.”</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">(Helena Petrovna Blavatsky: A Csend Hangja)</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Mindnyájan olyanokká akarunk válni, amilyennek a teljességet gondoljuk, de nem teszünk ezért erőfeszítéseket. Egy helyben toporgunk, s csak messziről szemléljük, a hegy csúcsát, miközben azon meditálunk, hogy milyen jó lenne egyszer feljutnunk annak a tetejére.</div><div style="text-align: justify;">Szókrátészről tudjuk azt, aki a 469-es év elején, az Athéntól fél órányi járásra fekvő Alópeké démoszban, a Lükabéttosz lankáin született, hogy egy napon, mikor magányosan felfelé igyekezett a hegytetőre, egy lefelé haladó színi társasággal találkozott, akik kinevették, amiért egyedül indult útnak. A filozófus valamim olyasmit válaszolt, hogy sokkal nehezebb a porból a magasba emelkedni, mint fordítva.</div><div style="text-align: justify;">A világ matériájából több módon is fel lehet nőni az istenihez. A cél a teljesség elérése.</div><div style="text-align: justify;">„Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan biztos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra.” – vallja Martin Heidegger, a XX. század legnagyobb hatású egzisztencialista filozófusa.</div><div style="text-align: justify;">Amikor a Tanítványok Jézus köré gyűltek a hegyen, s meghallgatták a Mestert, lehet, nem az volt az első véleményük annak szavairól, hogy azok igazak, mert ugye, milyen szokatlan pl. ez a részlet a mai kor emberének:</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">„Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.</div><div style="text-align: justify;">S ha perbe fogva el akarják venni köpenyedet, add oda köntösödet is.</div><div style="text-align: justify;">S ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira.</div><div style="text-align: justify;">Adj a kérőnek, és aki kölcsönt akar, vissza ne utasítsd.”</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">(Jézus a rossz visszafizetéséről Szent Máté Evangéliuma alapján),</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">de mélyen magukba néztek, s arra kérték, hogy maradjanak ott, mert olyan jó hallgatni Őt. Ugyancsak Krisztus az, aki nem kér, s nem vesz el, hanem a semminek látszót szaporítja meg.</div><div style="text-align: justify;">A mai világban megesne-e vajon Jézus szíve az embereken, s, ha igen, vajon, miért?</div><div style="text-align: justify;">Valószínűleg igen, mert a türelem, békesség, lelki nyugalom és a szeretet bennünk él, de olyan jó ezt elrejteni a belső szobánkban. Ellentmondásosak vagyunk, akárcsak Istenképünk. Istenhívőnek valljuk magunkat, miközben Istentudókká kellene lennünk ahhoz., hogy a keresett válaszokat megtaláljuk.</div><div style="text-align: justify;">Miért is gondolnánk, hogy van valahol a Felhők között egy gondoskodó, kalapos Öregúr, akire rátestálhatjuk minden bánatunk, mikor Maga az – a számunkra egyelőre színről színre nem látható alapszubsztancia – Isten is néha viharvertté és szomorúvá válik attól, amit Teremtményei a Világával műveltek, ezért talán már Ő maga is lemondott a Mindenhatóságról, miközben állandóan kísérti Őt is a Mindenhatóság, akár bennünket is.</div><div style="text-align: justify;">S így teljesül be az Ige János evangéliumbeli „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” kinyilatkoztatása: a Törvény megismerése, hogy aztán az összhang állapotában már valóban megtaláljuk a hidat az Ég felé, hogy a legmagasabb spiritualitás állapotába juthassunk, a földi és égi összekapcsolásához , s teljesen irreleváns, milyen vallási aspektusból közelítünk a Szakralitás felé.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-83261013154908289792011-07-20T10:38:00.005-07:002011-07-20T10:38:53.218-07:00Emberarcú telehold<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Telehold van. Fehéren fénylik egész holdunk, róla mintha egy barázdált arc nézne ránk. Szeme, orra, szája, emberi arca van. Kráterek látszanak innen, a Hold felől pedig apró földi lények, mi emberek, alig látszunk. De össze vagyunk kötve mindannyian, mi, a világmindenség lényei. Más-más életformák, anyagi testek, létkörülmények. Elérni egymást még nem tudjuk, csak képzeljük, hogy egyszer találkozhatunk. A világmindenség lakói más-más formát öltenek, de a mi tudatszintünkhöz közeliek lehetnek, hozzánk hasonlóak. Egymást sohasem láthatjuk, köztünk nagy távolságok, időzónák és görbék, fekete lyukak akadályozzák, hogy társainkkal szót válthassunk. Társaságban az ember, a földi lény mindig szeretne magáról valamit tudatni a körülötte lévőkkkel. Ez sok akadályba ütközik. A leglényegesebb gát maga az emberi figyelem. Az első az, ha a másik ember önmagát képzeli fő irányítónak. Sohasem hallgat meg mást, ő mondja ki azt, ami megkérdőjelezhetetlen. Lesöpri társai véleményét, tévedhetetlen, az egyetlen igazi jós. Vele vitába szállni értelmetlennek tűnik. Hitelesnek tűnő gondolataival, jólértesültségével azonnal lehurrogja azt, aki más véleményt próbál nyilvánítani. Mégis megteszik néhányan, de ő olyan határozottan állítja „igazát”, oly módon manipulálja hallgatóit, hogy sunyítva azonnal elhallgatnak. Tisztában vannak azonban azzal, hogy nekik van igazuk, de nem mernek szembeszállni vele. Ő mindenkit meggyőz erős egyéniségével, hangjának erejével. Figyelnek rá, mert jó színészi képességekkel rendelkezik, meglágyítja az emberek szívét, hat rájuk. Megjátssza magát, szívére teszi kezét, letérdel, és úgy érvel, mintha ő lenne a legártatlanabb a világon. Elcsukló hangon közli intelmeit, szórja szét összefüggéstelen gondolatait, de hatásos módon, úgy, mint egy igazi színész. Tapsol minden hallgatója. Kapcsolatai kiterjedtek, ő tudja csak a valódit, a többi pedig ostoba féreg. Semmit sem tudunk a világról, amelyben élünk, csak Ők, a „világmegváltók”, a ripacsok. Másképp mondják el azt, amit átélünk, meggyőznek, hogy ők látják jól. Ők győznek, és mi, kisemberek fejet hajtunk előttük. Nagy a hatalmuk felettünk, ostoba teóriáikat agyunkba vésik. Mi, a szürkék, a kevésbé tájékozottak elfogadjuk akkor is, ha semmit sem értünk belőle. Ez az igazi tömegpszichózis. Caesar temetésén is ez történt. „Temetni jöttem, nem dicsérni...” A tömeg akkor is reagált a szónok szavaira. Ez ma is érvényes. „A rossz, mit ember tesz, túléli őt. A jó gyakorta sírba száll vele. Ez legyen Caesar sorsa” – mondta a szónok, s a tömeg azonnal egyetértett vele. Átfordította percek alatt a nép véleményét. Most is ez történik, álságos szövegekkel megváltoztatják a nép ítéletét. Most nem egy hadvezérről, egy császárról ítélkezünk, hanem a mindennapjainkról. Így lehet ma is manipulálni az emberek százezreit, és a kis közösségekben, baráti, rokoni összejöveteleken a társadalomról, rólunk, a világról alkotott véleményünket. Saját kis társaságunkban is voltak, vannak olyan beszélgetések, amikor a józan ész megbukik, az ideák és a valóság különbsége óriási. Ideáinkat, hazaszeretetünket hiába hangoztatjuk, a hangadókkal, anyagiasságukkal, üzleti szemléletükkel szemben mi naivnak, ódivatúnak minősülünk. Ostoba életszemléletűnek, mert azok, akik ma az értékekkel teli világunkat semmibe veszik, akik az anyagi javakat tartják a legfőbb jónak, lebecsülik az élet alapvető jogait, értékeit, akik a mának élnek, nem törődnek múltunkkal, jövőnkkel. Ezek az emberek csak a Mammon hívei, nem tudják, mit cselekszenek. Semmi igaz értékhez nem jutottak, pedig megteremtették számukra az értékes emberi élet lehetőségét, csak ők nem éltek ezzel. Eszméink, amelyek meghatározták gondolkodásunkat, rájuk nem hatottak, most sem hatnak. Sajnálom őket, és utódaikat, akiket ebben a szellemben neveltek fel. Előttük semmi sem szent, sem Haza, sem Isten, sem család, sem szeretet. Mi lesz így a jövő nemzedékével? Miben, kiben hihetnek? Ki lehet előttük a példa? Csak a pénz? Szomorú kép! Telehold van. Telehold emberi arccal, az ember pedig szomorú. Könnyei peregnek szeméből. Fénylik holdunk, emberi arccal világít. Kinek? A Föld lakója mikor fog mosolyogni? Hold-lényeknek, más bolygók lakóinak mikor mutat nevető arcot?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-18026568940599841542011-07-20T10:08:00.000-07:002011-07-20T10:09:11.489-07:00Szélfútta táj<div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;"> A villanydróton fázós verebek sorakoznak szorosan egymás mellett, tollukat felborzolják, így tartják meg azt a kis meleget, ami még bennük maradt. Az égen sötét hófelhők gyülekeznek, az erős szél hordja-viszi tovább őket, itt-ott kivillan még a kékség.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Méteres hó esett. A kémény alig látszik a nagy hótól. A járda két oldalán felhalmozták a havat, közte mintegy alagútban araszolunk a keskeny úton. Az utcák üresek, alig néhány ember közlekedik a hóbuckák között. Nagykabátban, magasszárú cipőben baktatunk az iskolába. Az osztályokat összevonták, így is csak tizenketten vagyunk. Kevés a gyerek, kevés a tanár, nincs igazi tanítás, inkább csak beszélgetünk az órákon. '56 nov. 4-én a szabadság 15 fényes napját hirtelen elfújta a történelem szele, újra rettegünk, minden marad a régi, „megszokott” mederben. A magasra púpozott hófal tetején a szél bordákat vájt, úgy néz ki, mintha gereblyét húztak volna rajta. Így mélyítették sebeinket, szívünket is, erőszakkal belevágtak hazánkba, lelkünkbe, a tankok végigtapostak rajtunk. A házfalakon ott a golyók nyoma, kitört ablakok, leszakadt emeletek, a lyukon látszanak a falon a fényképek, csillár lóg a dróton, ágynemű, ruhafoszlányok. Lent a bolt kifosztva, üresen, ajtaja tárva, bent mindent por lep. A vért, a törmeléket eltakarja a fehér hó. A megdöbbentő az a csend, ami a lelkes tömegek vidám zsivaja, a tankok hernyótalpainak dübörgése, lövedékek vijjogása, halálhörgés után újra beállt – a rettegés csendje. A testvérek, barátok nem mernek beszélgetni egymással. Az emberek félnek, hogy feljelentik őket, megszólal az éjszakában a csengő, jönnek a fogdmegek, sötét autóval viszik messzire, cellák magányába. Némán, szemlesütve ballag mindenki az utcán. Az otthonokban sincs másképp, halkan, a legszükségesebb szavakat ejtik csak ki, munkahelyen és iskolában némán figyelik, kik hiányoznak, de hogy hová tűntek, nem merik megkérdezni. A sorbanállás, éhezés, fagyoskodás nemcsak a testet, a lelket is megnyomorítja. Messzire fútta a szél azokat, akik kis hazánkban szabadnak merték gondolni magukat, el kellett menekülniük. Gyerekek estek el az utcai harcokban, fiatalok kerestek új hazát, vagy ha itt maradtak, és a börtönt megúszták, némaságba estek, tették a dolgukat, de többé nem tudtak nevetni, csak sírni, sírni. Siratták családtagjaikat, barátaikat, hallgattak, szenvedtek. A történelem szele arcukon is mély barázdákat vájt, hófehérre festette fiatalemberek haját percek alatt. A gyerekek gyakran szülők nélkül nőttek fel, testvéreik messzire mentek, ha maradt is édesapa otthon, nem tudott mosolyogni, szinte gép módjára élt. A fájdalom kiült az arcokra, az ablakok, kapuk bezárultak, a lelkek falakat építettek maguk köré. Amikor a házak sebei begyógyultak, a lelkekben tovább sajogtak, ágyukban álmatlanul forgolódtak a felnőttek, a gyerekek pedig érezték mindazt a fájdalmat, amit ők hiába próbáltak titkolni előttük. Ők is hamar felnőttek lettek, megnyomorított világ volt körülöttük. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a verebeket a villanydróton. Így bújtunk mi is egymáshoz akkor, azokban az időkben, egy kis melegséget várva. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Egyszerre csak felettem újra tiszta kék az ég, elvonult a sötétség, Szél Úrfi kiseperte a komor felhőket. Jókedvében táncol a fák közt, ütemre hajladoznak az ágak, repkednek a levelek, Szél Úrfi felkapja, megforgatja, majd elengedi őket. Máskor, rosszkedvében zúgatja a fenyvest, görgeti a bércről a köveket, elmozdítja a legnagyobbakat, legurítja a völgybe, feltölti a patakok medrét. A pici kavicsok ugrálnak egyetlen szavára, a sebes vízben gyorsan helyet változtatnak. A hullámok is szót fogadnak neki, hol nagy fehér tajtékot, hol csak apró fodrokat okoznak Hadihajókat, vitorlásokat, kis lélekvesztőket dobál hatalmas erejével, száraz ágakat, leveleket pörget. A Havasokban élők ismerik jó- és rosszkedvét. Öreg, matuzsálemkorú fákat fordít ki gyökerestől, egész hegyoldalakat tarol le egy-egy viharban, jókedvű suhancként pedig segít a vetőmag szétszórásában, elültetésében. Tavaszillatot hoz, szerelmeseket cirógat, virágszirmot, pillangót, madarakat, repülőgépet repít, felhőket oszlat, friss levegőt hoz. Egyik karjával pusztít, másikkal teremt. Egyikkel világokat változtat meg, hordja a homokot a sivatagban, alföldi pusztaságban, új erdőt teremt ott, ahol addig egyetlen fa sem nőtt. Felkorbácsolja a tenger hullámait, szigeteket süllyeszt el, folyókat terel más mederbe, a vízzel szövetkezve falvakat, városokat dönt romba, életeket tesz tönkre. Hurrikánok, tájfunok, tornádók földrészeket temetnek.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szélfútta táj – amit ablakomból látok. Hajladoznak előttem az orgonabokor ágai, a kerítést verdesik. Az imént esett hónak már szinte nyoma sincs, csak a fű közt látszik némi fehérség, a többit felszárította a szél. Újra kiderült az ég. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Eszembe jut, egyszer Édesapával kirándultunk a Bükkfennsíkra. A szél letarolta a fákat hatalmas területen, gyökereikkel az ég felé fordultak a százéves bükkfák, sudár gyertyánok, elzárták az utat a völgyben. A lezúduló eső szabadon hömpölygött, az aljnövényzet már nem tudta megállítani, falvakat söpört el az ár. Bakancsunkon a sár, amiben cuppogtunk hazafelé, már olyan nehéz volt, mint az ólom, alig tudtunk haladni. Felettünk a megmaradt csupasz fák jajgattak, hatalmasat roppantak, fájdalmasan hörögtek, mielőtt kidőltek. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szélfútta táj – félelmetes látvány. A természet ereje időnként megmutatja magát az embereknek. A természet teszi a dolgát, az emberek pedig tönkreteszik maguk körül az élet lehetőségeit, a természet rendjébe beleavatkoznak: fákat irtanak, nem ültetnek újakat, felégetik az erdőt, kivágják a fákat, szennyezik éltető vizeinket, tönkreteszik a növényzetet, mérgezik ahelyett, hogy táplálnák azt, állataink életterét megszüntetik, vagy megrövidítik. Fogy körülöttünk az erdő, a vad. Ezért mi emberek vagyunk a felelősek. Gyermekeinknek így mit hagyunk hátra? Parlagon hagyott vagy eladott földjeinket, megfogyatkozott állatfarmjainkat? Régi fejlett mezőgazdaságunk helyett külföldről importált élelmiszereket, ami drágább, mint amit hazánkban termelhetnénk meg? Gyönyörű hegyeinkben már alig van erdő, városainkban park, a levegő szennyezettsége miatt gyermekeinket nem tudjuk sétálni vinni. Ha most nem figyelünk arra, hogy mit teszünk tönkre, nekik mi marad? Szél Úrfi néha jókedvében kitisztítja a levegőt városaink felett, de a sok méreganyag miatt kialakult ózonlyukat hogyan foltozhatjuk be?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szélfútta táj – szavannák, tundrák, sivatagok élete naponta változik, rajtuk a növényzet, állatvilág és maga az ember harcol a természet erejével. Lehet, hogy már késő? Mérgezzük magunkat kis és nagy mérgekkel, tettekkel, savakkal ahelyett, hogy gondolnánk arra, hogy a természet visszaadja azt a gondoskodást, amit adunk neki, de ha nem gondoskodunk róla, azt többszörösen kapjuk vissza, de abban nem lesz köszönet! Hálásak lehetnénk pedig neki, hogy eddig</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">is kiszolgált bennünket, a maradék élettérre vigyáznunk kellene! Az ózonlyuk miatti általános felmelegedés szökőárakat, földrengéseket, árvizeket, hurrikánokat, viharokat okoz, sok millió ember pusztul el éhínségben, vagy katasztrófában. Korábban nem tapasztalt hőingadozások, az évszakok egybemosódása az emberi szervezetet fokozottan veszik igénybe, megnőtt az érrendszeri betegségek száma, a halálozások száma. A szárazság vagy éppen az esőzések következményeiként éhínség dúl az összes földrészen. Ásványkincseinket elpazaroltuk, energiaáraink az égig nőnek. A korábban szegény, fejletlen államok még szegényebbek lesznek, sok közepesen fejlett állam süllyed a legnagyobb szegénység bugyraiba.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szélfútta táj – a szellemi erőt ide-oda fújja Szél Úrfi a világban. Szegény országból gazdag országba vándorol ki a fiatal, mert csak ott tud érvényesülni. Az elnyomás és a háborúk miatt szintén hatalmas az elvándorlás, nagyobb, mint a honfoglalás korában. Szél Úrfi terelgeti az embereket ide-oda, nyomában letarol mindent, amit addig felépítettek, családokat zilál szét, közösségeket robbant szét, települések tűnnek el, házak dőlnek össze, utak mentén gyom nő, vasutak szűnnek meg, végképp elérhetetlenné válnak egymás számára az emberek. Elidegenedett világunkban ki-bejár a szél, üres lesz minden kívül és a lelkekben is. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szélfútta táj – kell, hogy így legyen? Változtassunk rajta, amíg még van rá lehetőségünk!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Ne hagyjuk, hogy a szél ide-oda fújja emberségünket, ne az erőszak, az igazság győzzön!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;">Szüleim példája – ahogy megállták a helyüket a legzordabb, legembertelenebb viharos időkben – adjon erőt nekünk, hogy változtassunk a széljáráson. Gyermekeink maradjanak mellettünk, unokáink ne idegen országban nőjenek fel, itt találják meg helyüket e szélfútta hazánkban. Ne engedjük, hogy Kelet és Nyugat szele ide-oda rángassa őket. Erősen álljanak, mindenféle szélnek ne adják oda lelküket, maradjanak hűségesek hazájukhoz, őseikhez. Őrizzék meg hagyományainkat, legyenek büszkék magyarságukra. Vigyék tovább elődeik példáját, gyermekeiknek mutassák meg a helyes utat, azt, hogyan lehet ellenállni a szél erejének. Tegyék alattvalójukká a természeti, történelmi viharokat okozó szeleket, csendesítsék le, szelídítsék meg, változtassák langymeleg szellővé, mely simogassa pici babák arcát, öreganyók ráncos kezét, hűséges kutyák szőrét, fák levelét, virágok szirmát. Szélfútta tájat, szélfútta hazánkat, házunkat változtassák nyugalmas, békés tájjá, szigetté, melyben a mag jó helyre hullhat, megfoganhat földjeinkben. Gyermekeink agyában a gondolat ereje győzzön Szél Úrfi szeszélyes, káros hatalmával szemben. Így felettünk újra kék lesz az ég, a felhő kevés, gyermekeink szeme tiszta, szava igaz, tette maradandó, nyomot hagyó. Nem uralkodhat többé Szél Úrfi, nem lesz e táj többé szélfútta, huzatos, az érték érték marad. Fújj csak Szél, többé nem félek tőled, megállom a helyemet a legnagyobb viharban, szikla leszek magányos hegygerincen, őrt álló fenyő, nem törhetsz meg, én vagyok az erősebb!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 21.3pt;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-54850587221773763782011-07-16T10:42:00.001-07:002011-07-16T10:43:14.797-07:00„De hol az ág...” (Zelk Zoltánról)<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Szeretek elfeledett vagy nem egészen elfeledett, de porlepte klasszikusokat olvasni. Persze olyanokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra. Olvasmányaim közül ide sorolom Zelk Zoltán életművét is. Zelk Zoltán ma leginkább csak gyermekverseivel van jelen a köztudatban. Néha-néha fölbukkan a neve a letűnt időből, de életműve egészéről és annak jelentőségéről alig esik szó. Méltatlan helyre szorult költészete az irodalomtudományban, az irodalomoktatásban és az olvasók körében egyaránt. Az általános iskola alsó évfolyamain túl nem tanítják a műveit, az irodalomtörténészek nem írnak róla, és az olvasók sem ismerik kellőképpen. Költészete sokkal jelentősebb annál, hogy életében megszületett kultusza az utókor értékelő vagy műveit megrostáló vitája nélkül vesszen a feledésbe. </div><div style="text-align: justify;">Mélyről, a bihari szegénység bugyrából érkezett az irodalomba. Apja az érmihályfalvi zsidó templom kántora volt, aki a héber betűket már nem tudta kiolvasni: az erdélyi zsidó istentiszteletek az 1840-es évektől magyarul folytak. Zoltán az elemi iskolának csupán az alsó évfolyamait járta ki, hogy utána gyermekfejjel inasnak álljon. Egyetlen szakmát sem tanult ki, alkalmi segédmunkákból tartotta fenn magát és családját. Kamaszként találkozott az erdélyi munkásmozgalommal, és már 15 évesen kommunistának vallotta magát, noha az ideológia alapműveit: Marx, Engels és Lenin írásait akkor egyáltalán nem ismerte, de később sem. Olvasmányok helyett élményei tették kommunistává, ahogy költővé is. A szó legszorosabb értelmében élményköltészet az övé. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">A trianoni fejszevágás után Romániából Budapestre települt Zelk Zoltán első verseit Kassák Lajos közölte. Korai költeményei az avantgárd mozgalornhoz kötötték a fiatal szerzőt: a 365, a Munka és a Dokumentum szerzője lett, első verseskötete, az 1930-ban napvilágot látott <i>Csuklódon kibuggyan a vér</i> is avantgárd kötődésének dokumentuma. Erről – mások mellett – Radnóti Miklós is elismerő kritikát közölt a Kortársban. „Férfilíra. Olyan, mint egy kemény kézfogás… „ – írta Radnóti, kiemelve a költői képeket, a természetesen gördülő ritmust és az őszinteséget. Közben 1928-tóI a Nyugat is közölte verseit: Zelk Zoltán pályakezdése tehát sikeresnek mondható. Nézetei és származása miatt azonban kitelepítés, börtön és három munkaszolgálat jutott osztályrészéül 1945-ig, amit joggal érezhetett kezdetben felszabadulásnak. Közben házasságot kötött az apácanövendék Bátori Irénnel – mindkét család kezdeti tiltakozása ellenére. Ez a szerelem valódi menedéket jelentett neki a háború villámcsapásai között. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">A korábban üldözött költő 1945 után elismert és ünnepelt alakja lett irodalmunknak. Ünnepeltségének oka leginkább az volt, hogy ő is kellőképpen megünnepelte Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapját, és hosszú ódákban vallotta meg a kommunista párthoz való kötődését. Az avantgárd kísérleteket a harmincas évektől líraibb és személyesebb hangra cserélő Zelk Zoltán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a sematizmus zsákutcájába vezette költészetét. <br />
Vas István 1936-os, <i>Kifosztott táj</i> című kötetéről írt Nyugatbeli kritikájában – az elismerés hangjai mellett – úgy vélte: „a költészet nagyratörése hiányzik belőle”. 1945 után a helyzet megváltozott: túlságosan nagyra kezdett törni. A hétköznapok, a halk érzelmek dalnokábóI az új rendszer hamis kórusának nagyhangú énekesévé vált. <i>A hűség és a hála éneke</i> vagy <i>A nép szívében</i> című ódái ma már önnön paródiájukként hatnak. Zelk ekkori verseit a tiszta, de naiv hit ihlette. Későbbi gyűjteményes köteteiben nem szerepeltette ezeket, de nem is tagadta őket. 1966-ban így nyilatkozott: „Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte... a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.” Zelk Zoltán nem állt be a damaszkuszi út tülekvő forgatagába, későbbi munkásságával és életével bizonyította, hogy látja tévedését, és meg tudja haladni korábbi önmagát. <br />
Az elismertséggel azonban nem élt vissza ezekben az években sem. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjat kapott – mások mellett Hodek József tsz-elnökkel, Péter Gyula lakatossal vagy Spisák István blokk-kitoló munkással együtt, 1952-ben pedig elindíthatta a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben saját meséit, gyermekverseit is közzétette. A hatalom kegyeit élvezö Zelk Zoltán ekkor nyújtott segítő kezet az egyre inkább kegyvesztetté váló fiatal Nagy Lászlónak, akit munkatársként maga mellé vett, biztos megélhetést teremtve számára. Rajta kívül is több mellőzött írónak biztosított publikációs teret. Szinte valamennyi visszaemlékezésből kitűnik Zelk mindenek fölötti embersége és jó szándéka, melyet a politika sem tudott elfojtani benne. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">„Nagy csalódáshoz nagy hit kell” – írta Illyés Gyula. Zelk Zoltánnak a csalódását is saját élményei idézték elő. Csoóri Sándor <i>Költők Zámolyon</i> című esszéje hűen dokumentálja ennek a nagy csalódásnak egyik első pillanatát. Miután a fiatal Csoóri Sándornak szembesülnie kellett a szülőfalujában folyó rombolással, a parasztok kisemmizését jelentő terménybegyűjtéssel, padláslesöpréssel, lehívta Zámolyra a kor két elismert költőjét: Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt, hogy ők is saját szemükkel győződhessenek meg a helyzetről, a vidéki Magyarország intézményes tönkretételéről. Amikor az éjszaka közepén jöttek a végrehajtók az állatokat összeszedni, és éppen egy öreg paraszttal, Csoóri Sándor keresztapjával fenyegetőzött és kiabált a végrehajtó, még a védelmére kelő Csoórit is megfenyegették az Államvédelmi Hatósággal, ami akkoriban „nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott”. Zelk Zoltán indulatosan közbeszólt. Gazembemek nevezte, és felelősségre vonta a hangoskodót, hogy az életüket veszik el az emberektől, ha elviszik az állatokat. A kérdésre, hogy ugyan ki mondja ezt, válaszként Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költőként mutatkozott be a vendég. Csoóri visszaemlékezése szerint erre a következő felelet jött: „Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!” Zelk Zoltán ezután egész éjszaka kérdezett és szitkozódott, és fölállt és leült, és azt hajtogatta, hogy ez nem Magyarország, ez a munkaszolgálat folytatása halottak nélkül. Csoóri Sándor így összegezte az éjszaka élményeit és azok hatását a költőre: „Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, és azután a börtönig.”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Mindez 1955-ben történt. Egy évvel később – Márai Sándort idézve – „egy nép azt mondta: elég volt.” Zelk Zoltán is a forradalom lelkes támogatója lett, majd annak leverése után – más írókkal, így Háy Gyulával, Déry Tiborral vagy Eörsi Istvánnal együtt – őt is börtönbe zárták. Három évet kapott, de másfél év után, 1958-ban amnesztiával szabadult. <br />
Szabadulása nem lehetett valódi ünnep számára, és nemcsak az ország helyzete miatt. Felesége egy héttel korábban, édesanyja pedig egy nappal a szabadulást követően meghalt. Az emberi élet mélypontjaiból gyakorta felszárnyal a költészet madara, néha szinte beláthatatlan magasságokig. Zelk Zoltánt is életének ez a mélypontja indította <i>Sirály</i> című, halhatatlan költeményének megírására. Amikor a hitében megcsalt, egzisztenciájában lesüllyedt és a halál révén szeretteitől is megrabolt költő megy „az utcán sehova”, és eltűnnek, összegabalyodnak előtte az utak, mintha egy erdei labirintus poklába száműzték volna a börtön tisztítótüzéből, nem marad más neki, mint a gyógyító vers, a fájdalmak művészetté (s)írása. A „megyek se ide, se oda” tehetetlenségének érzése közben régi emlékképek villannak a halott kedvesről, a közösen átélt múlt árnyairól és fényeiről; a fájdalom és a vád érzései kavarognak benne: „Nem láthattam holt arcodat - / kifosztották a gyászomat”. A <i>Sirály</i> tökéletes szerkezetével, a villogó asszociációk nyomán születő eredeti képeivel, és a gyász ilyen művészi erejű megfogalmazásával nemcsak a Zelk-életmű csúcsát jelenti, hanem a magyar költészet nagy versei között is helye van. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">1956 után Zelk Zoltánnak minden sora vállalható, tiszta, és az ötvenes évek második felétől rátalált arra a hangra is, amely összetéveszthetetlenül sajátja lett és a legnagyobbak sorába emelte őt. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">1963-ban jelenhetett meg újabb verseskötete, a <i>Tűzből mentett hegedű</i>. A címadó vers Vörösmartyra visszautaló soraiban a költő kötelessége: a szólás mellett tesz hitet bármilyen körülmények között: </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>Tűzből mentett hegedűddel</i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>mihez kezdesz, szegény cigány?</i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>csiholsz-e még nótát belőle, </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>vagy vályogot vetsz ezután? </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>Kezedben régi kincsed roncsa, </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>a fája üszkös, húrja lóg, </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>de próbáld csak, tán fölzeng rajta, </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>a keserűt, a ríkatót. </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">A hatvanas években lassan rendeződni látszott az élete. Társat talált a fiatal irodalomtörténész, Sinka Erzsébet személyében. Prózaíróként is kiteljesedett: rendszeres jegyzetírója lett az Élet és Irodalomnak, valamint a Tükörnek. Gyermekverseit és meséit egyre többen ismerték, szavalták, fészket rakott általuk az ifjú szívekben. Az <i>Ákombákom</i> vagy az <i>Este jó, este jó</i> örök klasszikusai gyermekvers-irodalmunknak. Meséi közül a <i>Párácska</i> állt hozzá a legközelebb. De nemcsak hozzá. Egyik utolsó, <i>Gyászbeszéd</i> című versében, ahol ezt kívánja: „Tersánszky Józsi Jenő mondjon / gyászbeszédet a temetésemen”, a kívánságok közé beilleszti: „és mondja el a Párácska mesémről, / hogy többet ér szerinte, / mint százegy költemény: // hadd piruljak holtomban is...”. A rövid mese egy kis, göndör felhőről szól, aki mikor megnő, elbúcsúzik szüleitől: apjától, aki villámokat szóró, bűszke felhőnek szeretné látni, és anyjától, aki szelídségre, az erdők és a virágok szeretetére inti. Útja során Párácska megsajnálta a szomjas ágakat, a megsárgult füveket, és bár alig volt már ereje, de a búzatáblában álló gazda kérésére is esőt szórt a kalászokra. A szél pedig hiába kereste ezután Párácskát: „eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben”. Csodálatos példázat az életfeladat beteljesítéséről és az áldozatvállalásról, valamint a művészet feladatáról is: segíteni a szomjazó világon - tekintet nélkül az áldozat következményeire. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Zelk Zoltán népszerű költő volt és emberként is szeretnivaló. A lóversenyek és a focimeccsek lelkes látogatója, a kártyaasztalok és az irodalmi társaságok bohém hangadója, aki nemcsak nemzedéktársaival, hanem a fiatalabb írógenerációkkal is megtalálta a hangot, szeretett a körükben lenni. „Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!” – emlékezett vissza Csukás István. A fájdalom mellett a derű hangjai is megszólaltak lírájában, szívesen írt vidám üzeneteket pályatársainak, költői játékokban, vetélkedőkben is részt vett. Özvegye, Sinka Erzsébet dokumentumszerű hitelességgel írta meg Zelk Zoltán életrajzát, amely 2000-ben jelent meg <i>Két hold alatt</i> címmel. Egy nehéz életű, de az életet mindennél jobban tisztelő ember alakja bontakozik ki benne. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Kései lírája újabb fordulatot jelentett pályáján. A legendás hipochondriája mellett is egyre betegebb költő utolsó korszakában végletekig lecsiszolt, tartalmában elmélyült, szabadabb formájú, gyakran töredezett szerkezetű, a kimondás helyébe a sejtetést áhító, szürrealista képvilágú, mégis a hétköznapok talaján álló, modem költészetet teremtett. A végső kérdések és számvetések, a múltat leltározó és rendező emlékezés, a kései rácsodálkozások és a búcsú költészete ez. Zelk Zoltán ugyanazt próbálta megfogalmazni néhány sorban, mint hosszabb verseiben: emberlétűnk örök kérdéseit. Nem érte be kevesebbel: az élet mélységeit és magasságait bejárva a lényeget kutatta, és - bár néha tévutakon járt, de végig az igazságot kereste. <br />
Ö fogalmazta meg a magyar irodalom talán legszebb kérdését <i>Felelj, ha vagy!</i> című kétsorosában:<br />
<br style="mso-special-character: line-break;" /></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>Szélfútta levél a világ. </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i>De hol az ág? de Kl az ág? </i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ilyen kérdések után föl kell tenni egy másik kérdést, amely már nem költői: választ kíván. De hol van Zelk Zoltán? De ki volt Zelk Zoltán?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-79534134917587687672011-07-16T10:17:00.000-07:002011-07-16T10:17:37.221-07:00Találkozás önmagunkkal<div style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Megint egy karácsony. Fenyőfa-díszítés, karácsonyi ételek illata, ünnephez illő zene: minden, ami ilyenkor kell. És mennyi-mennyi emlék! Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze repített a mindennapokból. Bennem is szállni kezdtek a hópelyhek, egyenesen a szívem felé, amikor a csillagszóróként fellobbanó szerelem fényezte be a karácsonyt. De olyan is volt, amikor a veszteség, a halál élménye sötétítette el a család ünnepét. Karácsonykor minden öröm és gyász felerősíti az érzéseinket.</div><div style="text-align: justify;">Sokan mondják: nem az ajándékozás a lényeg. A lényeg valóban nem ez, de én mégis fontosnak tartom az ajándékot, hiszen egy ajándékban, legyen bármilyen egyszerű is, a szeretet és a ragaszkodás fejeződik ki, ahogy a régi emberek is áldozatot mutattak be istenüknek, hogy hűségükről tanúságot tegyenek. Mindig izgatottan bontottam ki a csomagokat és örültem, ha egy jól eltalált ajándékkal én is meg tudtam lepni valakit.</div><div style="text-align: justify;">Voltak gazdagabb ünnepeim és voltak szegényebbek is, de egyvalami mindig volt a karácsonyfa alatt: könyv. Hálás vagyok, amiért szüleim már egészen kiskoromban verseket és meséket olvastak nekem, elhintve bennem a művészetek és a bennük rejlő örök értékek iránti szeretetet, illetve a vágyat, hogy később majd ne csak olvasója legyek a könyveknek, hanem szerzője is. Talán már akkor is éreztem, amit később Márai Sándor egyik művében olvastam: „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma.” Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a művészet ugyanolyan szükséglete szellemünknek és jellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem. </div><div style="text-align: justify;">Akinek a gyermekkorából kimarad a mesék világa, az nehezen fogja felismerni a mindenhol létező isteni és emberi igazságot. Sokak vélekedésével ellentétben nem az lesz gyenge, aki a család óvó szeretetében, mesék és dalok között nő fel, hanem aki idő előtt találkozik a világ keménységével. Gyakran ő maga is kemény, másokon átgázoló, érzelmi hajléktalan ember lesz, vagy kiszolgáltatottja az élet farkastörvényeinek. </div><div style="text-align: justify;">Emlékszem, amikor szüleim magnófelvételeket készítettek rólam, a kazettákra pedig ilyen feliratok kerültek: „Balázska 2 éves”, „Balázska 5 éves”... Ötéves koromban, talán éppen karácsonykor, egy „egész estés előadást” tartottam az elképzelt közönségnek: verseket mondtam, énekeltem, ünnepi beszédeket rögtönöztem... Olyat szerettem volna létrehozni, amivel másoknak örömet szerezhetek. Ha erre visszagondolok, melegség jár át és némi büszkeség, hogy azóta sem adtam föl ezt a szándékot. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek akkor hittem, hiszen a kultúrára, tágabb értelemben: a szellemi és lelki értékekre fogékony emberek aránya az egész világon, minden társadalmi rétegben és generációban egyre csökken. A félreértett „carpe diem” eszméje hódít és bódít – az „éljünk bele a világba és ne gondolkodjunk semmin” felszínes formájában. Nem véletlen, hogy sok fiatal idő előtt feladja legszebb álmait és választ magának olyan pályát, ami eltávolítja őt legmélyebb vágyaitól, és ezáltal önmagától is. És tegyük hozzá: sok fiatalnak már egyáltalán nincsenek álmai, csak sodródnak, amerre az ösztöneik és a lehetőségek fújják őket.</div><div style="text-align: justify;">Karinthy Frigyesnek van egy ismert novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Ebben a szerző, aki a novella beszélője is, fiatalkori önmagával találkozik szembe. A fiatalember számon kéri őt a régi, meg nem valósult célokért, álmokért. A idősebb szerző zavartan mentegetőzik, mert érzi: a fiatalembernek igaza van. Lehet-e többet kívánni a karácsonyi gyertyák fényében várakozó mai gyerekeknek, mint azt, hogy ha évtizedek múltán szembetalálkoznának mostani önmagukkal, ne kelljen mentegetőzniük, hanem büszkén kezet foghasson a múlt és a jelen? </div><div style="text-align: justify;"><div style="text-align: justify;">A mai gyerekek álma: a mai felnőttek felelőssége – a családokban, az iskolákban, a világ nagy tanácstermeiben. Akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.</div><br />
<br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-57978103849555251672011-07-05T05:45:00.000-07:002011-07-05T05:45:58.944-07:00A költő és az álköltő<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span" style="color: black;">Kétségtelen, hogy a Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempillantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem.</span></div><div style="text-align: justify;"><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="color: black;"> <a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328" name="more"></a><span class="apple-style-span">Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyermekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossznyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye.</span></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen magába a költőbe. De utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, ebből is hajlandó engedni.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalikus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miközben önmagát is. De amazok viszont nem hiszik ezt róluk. Sőt, nem is hisznek felőlük semmit. Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, miközben maguk is, költőnek neveznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok fennen szállnak, ők meg odalent csörtetnek.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Az álköltő, aki költőnek hiszi magát, miközben azok őt nem, sokszor kerül perpatvarba a költőkkel, akik valóban azok és nemcsak hiszik. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, néha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. A költők, akik valóban azok, hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő, aki magát költőnek hiszi, nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. De az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor születnek torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Az álköltő, mint a középkori familiárisi rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő, aki valóban az, és nemcsak hiszi, udvartartásába. Ha ilyenkor elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi neveltetésben. De legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Az álköltő étrendje hasonlatos a költőéhez, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"><span style="color: black;">Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ szakosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védelmében.</span></span><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal"><br />
</div><div class="MsoNormal"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-89206329383681003522011-07-04T03:40:00.001-07:002011-07-05T05:44:24.564-07:00Égi koldusélet<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"></i></div><a name='more'></a><i style="mso-bidi-font-style: normal;">„Még ki lehet nyitni. </i><br />
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">És be lehet zárni. </i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">Még föl lehet kötni.”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">(Pilinszky János: <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Infinitivusz</i> - részlet)</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">Az ember egyénisége minden pillanatban változik, s akár a vázában megcsodált virág, Ő is ragaszkodik a földhöz, amelyből tápláló erejét veheti, s nem a víz, mint őselem az a közeg, amely hosszasan élteti. </div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">Ami ma teljességében pompázónak látszik, az holnap születik meg, s még nincs ott a lét kapujában, így alapszubsztanciája az arisztotelészi értelemben vett potencia, hogy létezhessen, hogy befejezetté válhasson. Így nem más Ő sem, csak az az infinitivus, amelyet conjugálni kell ahhoz, hogy szabad akarata megteremtődjön, s újra gyökeret ereszthessen termőtalaj nélkül is, hiszen ezt teszik több más növény mellett a magasságokban szétterülő leveleikkel szemlélődő szerencsebambuszok is.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">Bennem is ilyen infinitivuszok sorakoznak megválaszolatlanul, azaz olyan kép nélküli képek, amelyek megengedik a szabad asszociációk áramoltatását, hogy eljussak abba a katatím képsíkba, ahol folyamatosan áramlanak a filmek, hogy segítsenek jobban azonosulnom önmagammal és a világgal is. És ekkor képes leszek a fényeket is érzékelni, hogy megkaphassam a léttől a jó lehetőségét is.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">„Dum spiro, spero.” (<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Amíg élek, remélek.)</i> – jelenti ki a latin közmondás.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">Méricskélés nélküli önfeláldozás, önátadást és folytonos keresés az utam, hogy eljussak ahhoz a kontemplatív állapothoz, amelyben nem sajognak a földi szavak, az igazságtalan bántások, s a megfékezhetetlen indulatok.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">„A kitépett öreg fa, mely néhány gyökerével még a földbe kapaszkodik, néhányat pedig már átengedett az égi szeleknek, szeretne még egy kis ideig némi gyümölcsöt hozni.” – írta 1961-ben Jacques Maritain egy öreg, megtépázott cseresznyefa alatt.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">Mire utalhatott ekkor ez a francia katolikus filozófus? Egyszerűen csak arra, hogy ne féljünk gondolatainktól és a folyamatosan áramló képeinktől sem, mert nem arra lettünk meghívva az életben, hogy szenteskedjünk, hogy titkoljuk valós érzéseink, hogy a mások szavainak köntösével fedjük el azokat. Titkolt fuvallataink úgyis felfelé törnek szárnycsapásaikkal, s bizonyosan megtalálják itt a Földön is azokat a Lelkeket, akikkel együtt vándorolhatunk tova, akiktől segítséget kaphatunk, ha valami őrjöngve fáj, de az arcunk rezzenéstelen marad, miképpen beszédünk is, csak lelkünk éppen nem képes szemlélődni, csak egyszerűen a lenni főnévi igenév állapotában szeretne maradni egészen addig, amíg a megtisztulás érzését önmagától is el nem képes érni.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">S ekkor születik meg egy merően más személyiség, aki megérti a „Vagyok, aki vagyok.” bibliai mondás lényegét, beteljesítve ezzel a „vonzás törvényét” is.</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">„És le lehet vágni. </i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">Még meg lehet szülni. </i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">És el lehet ásni.”</i></div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;"><br />
</div><div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">(Pilinszky János: <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Infinitivusz</i> - részlet)</div><div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;"><br />
</div><div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-50214409822363455252011-07-04T03:21:00.001-07:002011-07-04T03:21:49.686-07:00Parainesis önmagamhoz<div style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a>A szépség hazug varázslat.<br />
<div style="text-align: justify;">A dolgok valódi lényege minden ember egyedi, belső lángja, amelyet vagy képes kivetíteni az őt körülvevő világ vetítővásznára vagy örökké a lelke mélyén parázsló vágyakozás marad.</div><div style="text-align: justify;">Mi ez, ha nem tékozlás?</div><div style="text-align: justify;">A sóvárgás fellobban ugyan, de soha nem hevít a tüze, nem szórja szikráit, csak elhamvad.</div><div style="text-align: justify;">Ne engedj saját zsarnoki csillagodnak, mert szubjektív időd reflektorfényei hamarabb letaszítanak trónusodról, mint ahogyan kibontakozhatnál!</div><div style="text-align: justify;">Magadhoz ölelnéd ugyan az eget a szivárvány összes színével, de mégis aláhullasz a mélységbe anélkül, hogy átélnéd az életed.</div><div style="text-align: justify;">Vakká leszel, és nem veszed észre, hogy minden egyes életfilmkockádnak valahol létezett egy negatív előképe is.</div><div style="text-align: justify;">Akarsz-e tudni az éjszakában vándorló Napról és a Világéjről?</div><div style="text-align: justify;">Tudatod állandóan rezeg, s e mozgás nem más, mint az őshangok teljessége.</div><div style="text-align: justify;">Szerepek jelmezei foszlanak le rólad.</div><div style="text-align: justify;">Lassanként elhalványul a becsvágyad, fékeződnek szenvedélyeid, elpusztulnak gátlásaid, megszűnik a bűntudatod, ami valaha irányította cselekedeteid.</div><div style="text-align: justify;">A cseppkövek rétegződéséhez hasonlatosan tudattalanod mérgező gócai egyszer felépülnek ugyan benned is, de éppúgy le is bomlanak.</div><div style="text-align: justify;">Merj fényt gyújtani!</div><div style="text-align: justify;">Merj saját sötét szobád lámpásává növekedni!</div><div style="text-align: justify;">Gondolkodni annyi, mint teremteni.</div><div style="text-align: justify;">Ha mindig csak félig, vagy még addig sem érnek célba üzeneteid, alkotóerőd elsikkad, s mindvégig az örökkévalóság iránti vágyódás hat át téged is.</div><div style="text-align: justify;">Tudd, Tennen magadnak kell a benned örvénylő viharok fölé emelkedned ahhoz, hogy a valódit kimondd!</div><div style="text-align: justify;">Olyan ez, mint egy portré.</div><div style="text-align: justify;">Felismernéd-e a modell arcvonásait az orra, szája, szemei és fülei nélkül is?</div><div style="text-align: justify;">Akárki lehetne azon a képen, noha szívdobogása, tudásszomja, vágyai, de még sebezhetősége is éppen a tiéd.</div><div style="text-align: justify;">S lám, közhelynek tűnik csupán, hiába festetted a leggyönyörűbb vászonra a valaha látott legcsodálatosabb festékkel.</div><div style="text-align: justify;">Bekeretezed? Aranyba foglalod? Tedd! Aztán nézd csak nyugodtan meg, mit alkottál!</div><div style="text-align: justify;">Méregdrága és pompás giccset.</div><div style="text-align: justify;">Busás hasznot ígérő semmit. Csak a lényegtelent öltöztetted bársonyos ruhába.</div><div style="text-align: justify;">Úgy tudod, ez a te igazságod. Ne építs rá, mert felborul!</div><div style="text-align: justify;">S egy napon arra eszmélsz, gyümölcstelen fává növesztetted magad, mely hiába törekszik felfelé…</div><div style="text-align: justify;">Lombkoronái legfeljebb enyhet adhatnak a vándornak, aki felőled éhen pusztulhat.</div><div style="text-align: justify;">Máskor meg elnézed a fények és árnyak játékait, s úgy véled, íme a te stigmáid elevenedtek meg, sebeket hagyva benned is; a Krisztuséhoz hasonló alázat lángjait.</div><div style="text-align: justify;">Ostobán még azt is gondolhatod, hogy alkotásoddal kiemelkedtél a középszerből, noha csak meggondolatlanul pellengér alá tetted tested, lelked.</div><div style="text-align: justify;">A tartásodon kívül semmivel ne törődj!</div><div style="text-align: justify;">Okulj az elődök példáiból!</div><div style="text-align: justify;">Ha hallgatnod kell, tedd!</div><div style="text-align: justify;">Ha meg kell mutatnod magad, próbálj termőtalajjá válni mások számára is, és ne hagyd, hogy a mulandóság termeszei őrizzék műved!</div><div style="text-align: justify;">Nemesedni, önmagad újjáépíteni a legnehezebb feladat. Szolgálatot kíván és főhajtást, szívós akaratot és alázatot.</div><div style="text-align: justify;">Szükséged lesz belső fényedre is: saját oltárodra, mely nem maradhat áldozati ajándék nélkül!</div><div style="text-align: justify;">Ha írsz, add teljes lényeged, hiszen életed legnagyobb erőpróbája nem veszteségeidben, hanem sikereidben rejlik.</div><div style="text-align: justify;">Már megértetted és felismerted, hogy ez a lényeged, önkifejezésed ősforrása.</div><div style="text-align: justify;">S mennyi mindent tanultál általa: szenvedni és tűrni, megismerni és mélyebben szeretni.</div><div style="text-align: justify;">Felismered-e, hogy kritikus szemek kereszttüzébe kerültél, amelyek látnak és ítélkeznek feletted?! Megosztottad lelked tükreit, s a reflektorfény már a tiéd is.</div><div style="text-align: justify;">Hirtelen sok ez neked?!</div><div style="text-align: justify;">„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted</div><div style="text-align: justify;">Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” - írta Kazinczy.</div><div style="text-align: justify;">Aki ír, áldozatot vállal. Így érhetnek kudarcok is, de ne feledd: minden siker elkezdődik valahol és valami felé halad. Az áldás csak így kísérheti útját.</div><div style="text-align: justify;">Ne légy türelmetlen!</div><div style="text-align: justify;">Soha ne elégedj meg kirakatsikereiddel, mert ez belső káoszhoz vezet!</div><div style="text-align: justify;">Érezni fogod anélkül is, hogy elfogadnád, mint ahogyan azt is, hogy saját türelmetlenséged is erőszak.</div><div style="text-align: justify;">Megelégednél ennyivel?</div><div style="text-align: justify;">Ne tedd! Többre vagy hivatott!</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-26340997633929809842011-06-29T15:36:00.000-07:002011-06-29T15:36:42.606-07:00Ülj mellém...- Gondolatok (Húsvét elé)<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;">„A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Egyik tanítás szerint a felkelô nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka…”<span style="color: black;"></span></i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Szeretem a vallástörténeti elmélkedéseket olvasgatni, különösen, így ünnepek idején.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">A Tibeti Halottaskönyvből és a Bibliából olvastam a napokban néhány fejezetet, miközben koncentrálni próbáltam a buddhizmus egy sajátos változatának, a lámaizmusnak - legalább érintőleges - megismerésére, azzal az alapgondolatommal, hogy a vallások lényege valahol talán ugyanaz, csak más úton jutunk el a megismeréshez. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Kerestem a pontot, ahol a kereszténység valóságával, (igazságaival…?) lényegével talán összeér ez a tőlünk távolinak tűnő elmélet, vallás, hit. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ezt keresem egyébként úgy általában a vallásokban, és nem a különbözőségeket, de bevallom, 55 évesen még mindig és elsősorban csak csodálni, és mélyen tisztelni vagyok képes azokat, akik bármelyik vallásban, azok tanaiban mély átéléssel hisznek, képesek az igazi megvilágosodásra a hit segítségével ebben a rohanó őrületben, a földi létben. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Magam mindezeknek - a megismerésnek is - valahol az elején tartok - ha tartok egyáltalán valahol az életemmel, mert néha úgy érzem, alig valami parányi az a megismerésből - különösen a tudásból - amit magaménak vallhatok, és szinte ösztönösen élek, elsősorban érzéseimre, benső késztetéseimre, lelkiismeretemre hagyatkozva, mely szerint a legfontosabb a számomra: elkerülni minden olyan förtelmet, bántást, rosszat - egyszóval mindent, amivel árthatok másoknak. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ez persze még semmi ahhoz képest, amit tehetnék (tehetnénk) egymásért, a világért. De hát mit is tehetnék? Valami jót, szépet, fontosat, amivel kevesebb lehetne a kín, a fájdalom, a szomorúság, a gyűlölködés a világban. Talán mélyebben kéne hinnem? Túl kevés, amit tudok a világról? </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Egy dolgot semmiképpen nem tudok elfogadni: az öldöklést, a gyilkolást, a másik ember - de bármilyen élőlény - eltaposását egyéni boldogulásért cserébe, de különösen nem - bármiféle - hitbéli, vallási megfontolásból. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Néha, amikor erőtlenebb az ember, és úgy érzi, semmi mást nem tehet - és biztosan sokan vagyunk így ezzel - mint hogy figyel a belső késztetésre: legalább a jóra való törekvés vágyát melengesse a lelkében, hogy sohase aludjon ki a vég nélküli rohanásban, bármily kevés is ez.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ilyenkor - szinte imaként - elolvasom Ady Endre szép versét, olvasok hitről, vallásokról, más emberek mélyen szép hitvallásáról, és közben arra gondolok, talán ezzel is tehetek, tehetünk valamit a jóért.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 1; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ady Endre:</span><span style="color: black;"> <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Jóság síró vágya</i></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 1; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Meleg karokban melegedni, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Falni suttogó, drága szókat, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Jutalmazókat, csókolókat: </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Milyen jó volna jónak lenni. </span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Buzgóságban sohsem lohadni, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Semmit se kérni, el se venni, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Nagy hűséggel mindent szeretni: </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Milyen jó volna mindig adni. </span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Még az álmokat se hazudni, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Mégis víg hitet adni másnak, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Kisérő sírást a sirásnak: </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Milyen jó volna áldni tudni. </span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Meleg karokban melegedni, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Falni suttogó, drága szókat, </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Jutalmazókat, csókolókat: </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Milyen jó volna jónak lenni.</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Visszatérve az eredeti témához, azt gondolom, hogy az európai ember számára is létezik nirvána, és a Föld bármely részén élők számára létezhet pokol, menny, halál és föltámadás - már a földi létben. Sőt, számtalan létezik - egyetlen életciklus alatt is - bármelyikből. Pokolból és mennybéli érzésekből is. A kérdés szerintem az, kinek mit jelent e két fogalom. Szerintem alapvetően emberi érzéseinkből fakadnak ezek a filozófiai magasságokban magyarázott dolgok, és ezzel szemben végtelenül egyszerűek - mondhatnám, mindennaposak, legfeljebb nem a tudatos ember szintjén éljük meg, vagy nem is akarjuk tudatosítani, még magunkban sem, hogy éppen a pokolban, vagy a mennyben járunk, esetleg megtapasztaltuk a Nirvánát.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Pedig a lét egyszerre elviselhetetlen és elviselhető, fájdalmas és gyönyörű is egyúttal, de a megélt és vágyott fizikai és lelki folyamatokról, amelyek talán mindannyiunkban ott vannak, azaz velünk léteznek, gyakran nem veszünk tudomást, nem merjük, nem is akarjuk átélni, így lehet, hogy van, aki észre sem veszi, hogy éppen a poklot járja - miközben úgy gondolja, a mennyben jár, vagy fordítva. Így aztán gyakran hazug, önámító, önáltató érzések, gondolatok lesznek a válaszok az élet-adta fontos létkérdéseinkre, amely hibás reakcióinkból alakulnak ki aztán a viselkedésformáink, hazugságaink, jó esetben őszinte magunkba nézéseink, útkereséseink.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Pedig valamennyiünknek mérhetetlen igénye van arra, hogy a lelkünkben is feldolgozzuk, őszintén megéljük, de legalább is (meg)keressük és megkapjuk a válaszokat e fontos létkérdésekre, keressük és megtaláljuk életünk értelmét, úgy, hogy azonközben soha senkinek ne ártsunk, sőt, a megélt tapasztalatokat képesek legyünk megosztani másokkal. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Valamiért mégis rendszerint elaltatjuk ezeket a vágyakat, vagy - sajnos - a legtöbb emberből még az erre való késztetésnek a szikrája is hiányzik - azaz semmiféle igénye nincs őszinte önvizsgálatra, önismeretre, nincs igazi, értelmes életcélja, hamis az értékítélete, s gyakran eltúlzott az anyagi érték iránti vágy is, és végül eluralkodhat lelkünkben az értelmetlen habzsolás, harácsolás, irigység, gáncsoskodás, rosszindulat.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Sok ember nem hogy képtelen szembesülni önmagával, a hibáival - vagy az erényeivel is - de talán sohasem lesz képes eljutni legalább egy, mély önvizsgálatig, vagy addig, hogy eldöntse, mik is azok a fontos, életének igazi értelmet adó kérdések, amelyekre élete során őszinte választ kell(ene) kapnia, és amelyekért érdemes volna küzdenie.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Addig a nagyon fontos felismerésig pedig, miszerint másokért élünk, és nem magunkért - nagyon kevesen jutunk el, lehet akármilyen hosszú az életünk, vagy lehet akár számtalan inkarnációnk.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;"><br />
A világ megismerésének folyamata közben - hittől, vallásoktól függetlenül - állandóan hasznosítanunk kéne azt a tudást, tapasztalatot, amelyről bíztatást, megerősítést kapunk benső hangjainkból, hogy jó úton járunk. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Az, aki eljut útkeresése során a másokkal való öröm megosztására irányuló vágynak alapszintjére, szerintem már jó úton jár…És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hány életünk van - lesz, vagy hogy örök-e az élet… Erről az útról már kevesen térünk le.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Hát ilyesmiket gondoltam, miközben olvasgattam az említett tanokat.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Érdemes beleolvasni az alábbi okfejtésbe:</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Benedek István: A tibeti eszkatológia - Az örök vándorlás</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">(részletek a Tibeti Halottaskönyvből - Háttér Kiadó Budapest, 1993.)</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;"><br />
„újraszületés (reinkarnáció) a tibeti vallás Indiából származó ősi sajátossága. Tudjuk, hogy valami hasonlóról az ógörög pitagoreusok is elmélkedtek, talán éppen indiai hatásra, de míg náluk a lélekvándorlás csupán filozófiájuk mellékterméke volt, addig Indiában és különösen Tibetben nemcsak a bölcseletüket és hitvilágukat, hanem a mindennapi életüket is döntően meghatározó meggyőződés.</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Ahogyan a hívő katolikus a siralmas földi létet csupán előkészületnek tekinti a túlvilági – remélhetőleg boldog – öröklétre, úgy készül a hívő tibeti arra, hogy nem egy távoli és ismeretlen másvilágon, hanem itt a fööldö9n újra megszületik, de – és ez a meglepő – ez nem öröm számára, hanem folytatólagos szenvedés. Vágyva vágyott reménysége az, hogy egyszer megszabadul az újraszületés kényszerétől, és eljut a megvilágosultság vágy nélküli állapotába.</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Itt van a lényegi különbség egyfelől a keresztyén – és sok más-, másfelől a tibeti élet- és halálfelfogás között. Nevezetesen, amíg az előbbiek túlvilágban, feltámadásban és örök életben (mármint az egyszer megszületett lélek örökkévalóságában) hisznek, addig az utóbbi folytonos megújulást hirdet, itt helyben. Általánosan használt szanszkrit neve: samsára, amit szó szerint vándorlást jelent. Ez a vándorlás az újraszületések sorozata, tehát az élet folytonos megújhodása, egészen addig, amíg az egyén eljut a megvilágosodás (buddhaság) állapotába. Ekkor végre megszabadul az élet kínszenvedéseitől és a megújulás kényszerétől, fölismeri azonosságát Brahmannal vagy a világegyetemmel, nem érez többé sem vágyat, sem félelmet. A kegyelemnek ezt a legmagasabb rendű adományát nirvánának nevezik, ami nem egy hely, ahová el lehet jutni, nem is semmi, miként az európaiak sokszor gondolják, hanem a vágyak kialvásának állapota.</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A sansára vagy a szamszára (tibetiül khor-ba) magyar fordítása körforgása vagy forgatag, bár találóbbnak érzem a élet rendszeres megújulását, minthogy körforgalomról valójában nincsen szó. Igaz ugyan, hogy a forgatagnak hat egymást követő „létformája” van? a pokolbeli, a purgatóriumi, az állati, az emberi, a félisteni és az isteni, csakhogy ezt a lét-útvonalat nem járja körbe-körbe a mindig újraszülető lélek, hanem egyrészt előző életeinek minőségeiből összegeződő Karma-állapota (nevezzük genetikailag meghatározott sorsnak), másrészt a kihunyó életében elkövetett jó és rossz cselekedetei, végre harmadszor: a köztes létben tanúsított viselkedése határozza meg, hogy mivé fog újjászületni. A köztes lét az, amelyet mifelénk meghalásnak vagy halálnak neveznek, a tibetiek szemében ez csupán a tudatnak az elhomályosulása abban az átmeneti időszakban, amely a lélek új alakban való megjelenéséig tart. Erről az időszakról szól a Halottaskönyv.</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Szemközt a Tiszta Fénnyel</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A köztes lét szertartása nem kevesebb, mint negyvenkilenc napig tart, hacsak a lélek ezenközben nem jut el a megvilágosodás állapotához, és nem szabadul ki a körforgásból. Erre azonban minimális lehetőség is alig van. Ha netán mégis megtörténnék, nem világos, hogy a fülbesúgó ceremóniamester honnan szerez róla tudomást.”</span><u><span style="color: #006600;"></span></u></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span class="MsoHyperlink"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><a href="http://web.axelero.hu/dob10638/konyvtar/hktib.htm">http://web.axelero.hu/dob10638/konyvtar/hktib.htm</a></i></span><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;"> </span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Aztán egy kedves barátom, levelező társam gondolatai a témáról, akivel levélben beszélgetünk rendszeresen a minket érdeklő dolgokról, és furcsa módon úgy érzem, itt ül mellettem.<br />
Most tőle idézek néhány sort:</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">„A buddhizmus a következő sarkalatos tényeket nevezi meg, amelyek vitathatatlanok: egyáltalán az, hogy VAGYUNK, az hogy a Halál és a Változás megfellebbezhetetlen, hogy a Rendszer okok és okozatok szisztémája, s végül, hogy a Szenvedés Óceánjának fő konstruktőrei mi magunk vagyunk hibás cselekedeteink által... Olyan összefüggés-hálózat elemei vagyunk, amelyben nem beszélhetünk például „fáról”, mert annak „gyökere” van, „madár ül az ágán”, s fölötte ott lebeg a „telihold”. Akkor világosodhatunk csak meg, ha ezt tudomásul vesszük, s nem külön lényegekre szabdalt üres formákat imádunk, illetve „kutatunk”. </span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A mi esetünkben szeretteink már ennek az egésznek a szövetébe épültek, s valójában állandóan, minden örökre jelen vannak... Érdekes az európai szellem ragaszkodása az Én-hez, a kereszténység is valójában a személy glorifikációja: önálló, független része a mindenségnek, ami érte, a szeretetért és istenért van. Jézus azt mondja, hogy bárki gyalázhatja őt, bármikor, s az Atyát is, de a Szent Lelket soha, mert az a gyalázó személyének totális pusztulását jelentené... Mai fizikusok mondják, filozófiailag sokkal megdöbbentőbb, hogy EGYÁLTALÁN VAN VALAMI, mint az, hogy nem létezne világ, benne az emberrel... A művészetről mostanában azt gondolom, hogy az önmagukat kompromittált vallások helyébe belépő, új metafizikai struktúra, a Szent Lélek tiszta megjelenésének vágya, amely törekszik elszakadni a Formától és a Tartalmat ábrázolja minden materiális, vagy pszichikai érdek nélkül (gondolj bele Van Gogh, vagy József Attila sorsába, viselkedésébe). Aki a művészetben a Formát ragadja meg, az nagyot téved, mert az nem a lélek gondja, hanem a mechanikus logikájé, s így valójában „mesterség” lesz, nem pedig kapcsolat lelkek és a Kozmosz között.... Ahogy érzem, a buddhizmus ennek ellentétjébe merül és realitását nélkülöző vízióvá teszi az emberlétet. Ezért maradok európai, akinek szíve nagyon közel áll Bellerophontész drámájához, vagy a sumér Gilgamesh-éhez, aki: NEM AKART MEGHALNI.”</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">(S.Gy.F. Marin, 2009. 04.)</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Kedves Olvasó!</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Bevallom, örülök, ha ilyesmiről „beszélgetünk”. El sem hiszed, milyen kevés ember az, akit érdekel valami azon túl, hogy mit egyen, kivel, hányszor bújik ágyba, milyen márkájú az autója, vagy hogy az ülőgarnitúrája melyik legyilkolt állat bőréből való…</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ami mostanában zajlik a világban, az is nagyon különös, és elgondolkoztató.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Talán éppen a túlzott elanyagiasodó életmód és szemlélet az oka annak, hogy ennyi baj, tragédia, összevisszaság, kegyetlenség van körülöttünk, bármerre tekintünk. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">S bár tudjuk, hogy nagyon sokan nagyon szenvednek igazságtalanul, éheznek, nélkülöznek, és legtöbbször önhibájukon kívül kerülnek emberek olyan helyzetbe, hogy képtelenek alapvető életfunkcióik kielégítésére. Ezért hát a legegyszerűbben meghatározható dolgunk – néha úgy érzem – annyi, hogy mindenki, aki képes rá, tegye a dolgát, legjobb tudása szerint, erejéhez képest a legtöbbet adja, hogy jusson azoknak (is), akik szükséget szenvednek. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Talán azért tudok beletörődni – viszonylag könnyen –, hogy családommal nem dúskálunk a földi javakban, s hogy talán túl sokat adózunk a jövedelmünkből – mert úgy érzem, muszáj remélnem, reménykednünk, hogy kerül belőle jó helyre is, olyanokhoz, akik képtelenek önmaguk ellátására. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Gondoljunk tehát szeretettel, tisztelettel ezekben a napokban is egymásra, tiszteljük egymást, a másik emberben az Embert, hitével, vallásával, gyarlóságaival együtt, és tanuljunk egymástól sok szépet, jót. Tanuljunk élni, megélni létünk fontos pillanatait.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Lelkünkben, érzéseinkben, gondolatainkban erősödjön az a hit, amely mindenki számára ugyanazt jelenti: a tiszta szeretet.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ha tehetjük, osszuk meg egymással javainkat, adjunk magunkból másoknak, ha mégoly kevésnek érezzük is, amink van. </span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Ha másunk nincs, küldjünk egymás felé szerető gondolatokat, imát, jókívánságot.</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Hátha…</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">Békés, szép ünnepet valamennyiünknek egy kis elmélkedéssel, a keresztény Húsvétról:</span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">„A Virágvasárnap a keresztényeknél már a húsvéti ünnepsorozat része. A magyar népszokások ezen a napon a zöldág-hordás, más néven villôzés: a termékenységet segítô eljárás. Az ággal megütögették a fiatal lányokat, menyecskéket. A barkaszentelés a keresztény és a “pogány” szokások ötvözetét mutatja. A virágvasárnapot megelôzô szombaton a gyerekek barkát szednek. A barkát virágvasárnap a templomban megszentelik. A szentelt barkának bajelhárító szerepe van. A moldvai csángók fûzfa sípot fújnak,<br />
habajgatnak, ezzel “keltik fel” a tavaszt. Sok helyen zajos határkerülést tartanak, mellyel a rossz szellemeket ûzik el. </span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A nagyhét napjainak szokásai a Bibliában leírtakat követik. Nagycsütörtökön, zöldcsütörtökön a Rómába ment harangokat a fiúk kereplôkkel helyettesítik. Az étrendbe e napon valamilyen zöldet, parajt, salátát iktatnak. Pilátus-égetés is e nap szokása, mikor a Pilátust jelképezô bábut elégetik, megverik. A böjt régen hamvazószerdán kezdôdött, mely onnan kapta nevét, hogy ekkor a templomban megszentelik az elôzô évi barka hamuját, megkenik vele a hívôk homlokát, elhárítva a bajokat. Nagyböjt alatt sok helyen egy nap csak egyszer ettek, olajjal vagy vajjal fôztek, zsírt, húst nem ettek, csak száraz növényi ételeket. Ma már nem ilyen szigorúak az egyház böjti elôírásai, nem követelik meg a negyvennapos koplalást, a tilalom csak az utolsó hétre, nagypéntekre vonatkozik. Az utolsó hét, nagyhét virágvasárnappal kezdôdik, melynek napjai Jézus jeruzsálemi eseményeihez kapcsolódnak. E napon a bevonulás napján az emberek pálmaágakkal, hidegebb éghajlatú vidékeken barkás ágakkal mennek a templomba. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora és a tanítványok lábának megmosása (a vendégszeretet jelképe) emlékére szokás volt, hogy Rómában a pápa 12 szerzetes lábát megmosta. (Királyok, nemesek is így cselekedtek sok országban e napon.) Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek. A harangok útjának célja, hogy lássák a pápát; de van, ahol azt tartották, hogy a tojások gyûjtése is, melyeket azután leszórnak a gyerekeknek, amikor visszatérnek.</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja – gyászünnep. Az emberek a helységek szélén lévô kálvária-dombokra vonulnak, s megállnak az egyes stációkat jelölô kápolnáknál, mintegy eljátszva Jézus keresztvitelének útját. A Mária-siralmak is ehhez a naphoz kötôdnek. Ilyen Mária-siralom az egyik legrégebbi nyelvemlékünk:</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">“Világ világa, virágnak virága. Keserûen kínzatul, Vas szegekkel veretül.”</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok hallgatnak. Nagyszombat a feltámadás jegyében zajlik. Az esti körmenetek, a templomokban az új tûz gyújtása, mely Jézus és egyben a remény jelképe, azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel van. Este “visszajönnek” a harangok is Rómából. Nagypénteken a víz mágikus ereje lép elôtérbe. Ismert mondóka: “Nagypénteken mossa a holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált.” A rituális mosakodás jelenik meg a hajnali mosakodásban, melyet csak fiatal lányok végeztek, s mely bajelûzô szereppel bírt. Friss folyóvíz kellett hozzá, s a következô mondóka: “Az én vizem folyjon el, az én szeplôm múljon el!” E naphoz jellegzetes ételek tartoztak – korpából készült savanyú leves, esetleg tojás. Van olyan vidék, ahol e napon kenyeret sütnek, melyet vagy megôriznek a következô nagypénzekig, vagy odaadják az elsô koldusnak. Sok helyen igen elterjedt a forró húsvéti kalács, melyet fôleg az utcai árusoktól veszik. A nagypénteken sötét, dísztelen templomokat nagyszombat reggelére virágokkal, zöld ágakkal díszítik fel. Ez a nap a másik ôselem, a tûz ünnepe. Este a templomban az új tüzet ünneplik, melyet csiholással élesztenek, s a Krisztust jelképezô húsvéti gyertyát ezzel gyújtják meg. Sok helyen szokás ilyenkor új ruhát felvenni, vagy legalább kalapot, kesztyût.</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik – egyik szerint a felkelô nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka, a másik szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképezô bárányt a zászlóval.</span></i></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="color: black;">A húsvéti tojás ajándékozása sok országban e napon történik, nálunk a hétfôi locsoláshoz tartozik. A hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Vasárnap a sonka mellé tojást, tormát fogyasztanak. E nap ünnepi étele a bárány.<br />
Húsvét másnapján német területeken, nálunk pedig Kecskemét környékén szokás volt az Emmausz -járás. Annak emlékére, hogy Jézus a tanítványokkal az Emmauszba vezetô úton találkozott, kimentek a város határán álló kápolnához és vidám mulatságot ültek. E nap Európa-szerte a játék, a vidámság napja. Magyarország egyes vidékein e napot vízbevetô hétfônek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ôsi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A mondai magyarázat szerint Jézus sírját ôrzô katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedezô, ujjongó asszonyokat, így akarták elhallgattatni ôket.”</span></i><span style="color: black;"></span></div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="mso-outline-level: 5; text-align: justify;"><span style="color: black;">http://www.magyarradio.ca/husvet.html</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-6885113419403525932011-06-29T15:08:00.000-07:002011-06-29T15:12:59.778-07:00Gondolatok "még közelebb"ről (Karácsonyi naplótöredék)<a name='more'></a><div style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Kovács Ákos egy időben a kedvenc előadóm volt, munkásságát ma is nagyra tartom és értékelem. Esszém tárgya a <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Még közelebb<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn1" name="_ftnref1" style="mso-footnote-id: ftn1;" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference"><span style="font-family: "Times New Roman"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">[1]</span></span></span></a></i> című album dalszövegeiről való reflexióim 2006-os emlékképeim tükrében. Zene és szöveg szorosan összefonódik e dalokban, mégis a szövegre szeretnék most elsődlegesen koncentrálni – mert a szavak önállóan is megállják a helyüket, verssorokká, verssé kapcsolódnak össze. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Az én 2006-os évem több kisebb-nagyobb, ilyen-olyan tragédiát zár magába. Ekkor jelentette be egyik legjobb, gyermekkori barátom, s évekig egyetemi szobatársam, hogy tanulmányai befejeztével bencés szerzetesként folytatja tovább – ma már látom, hogy a szerzetesi életvitel hozzásegíti őt zsenije maximális kibontakoztatásához, de 2006-ban csak annyit fogtam föl belőle, hogy nem fogunk nap mint nap találkozni, s valamilyen szinten arról van szó, hogy elvesztem a legjobb barátomat. Azon év nyarát a középfokú angol nyelvvizsgára való készülődésnek szenteltem. Erre ráment a másfél éves kapcsolatom, egy elferdített és felnagyított ostobaság zárójelbe tett minden szépet, s az egyenlet elé egy negatív előjel került. A szó legszorosabb értelmében vett veszteség még a szakítás előtt történt, nagypapám halála volt az: mialatt barátaimmal a lázbérci víztározó környékén kirándultam, nagypapám elesett, szájában egy falattal megfulladt és beütötte a fejét – épp a parton sétáltunk, amikor megcsörrent a szomorú hírt közlő mobil, odaveszett minden vidámság. Ez a három esemény egymásba kapaszkodott, s úgy éreztem, minden összefogott ellenem. 2006 őszén jelent meg Ákos szóban forgó albuma, amely segített újra fogást találni a világon. És ekkor ünnepeltük 1956 félszázados évfordulóját is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="page-break-after: avoid; text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;"><b>1.</b> <b style="mso-bidi-font-weight: normal;">Az album</b> <b style="mso-bidi-font-weight: normal;">számomra dedikált belső borítója</b></span><br />
<br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">2006. október 22-én meglátogattam a frissen Pannonhalmára beöltözött barátomat, Imrét – ez lett az ő új, választott, szerzetesi neve. Pannonhalmi szobámban, a sötét beálltával újra meghallgattam az albumot, és közben gondolkodtam. Nagypapámon, barátomon, exemen – a három veszteségen, a vér, a test és a lélek kiszakadtak belőlem és táncoltak köröttem. A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Még közelebb</i> selymes volt, simogató gyógyír.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Engem azzal fog meg egy mű, ha tudok vele azonosulni itt-ott: belefogódzok általa a világba, hogy nini, más is érez így, akkor jól van. Az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ennyi nem elég</i> kellő számú azonosulási ponttal rendelkezik. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">És akinél bárki másnak mindig szabad a pálya / A mindenki babája, aki a csípejét riszálja / Nekem bezzeg nemet mondott / Nevette a gondot.</i>” S aztán, hogy a lírai én teljesen belevesszen múzsájába: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Nem gondolni rád / Én már nem bírok tovább.</i>” Azonban ne feledjük el azt sem, hogy „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">van, aki csak távolabbról szép</i>”!</span><br />
<br />
<span style="line-height: 115%;">Láthattuk, hogy 2006 őszén számomra sok mindennek vége volt. <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Minden most kezdődik el</i>, feleli erre az album második száma – mintegy valami új kezdet ígéretét szuggerálva –, amely zeneileg egybefolyik a harmadikkal: <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Adj hitet</i>. Ez most nagyon rám fért: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Adj hitet / És elhiszem neked / Hogy élni szebben is lehet</i>” – egyszerű a képlet, de olykor ennél nem is kell több.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Az album címadó dalában keveredik az utolsó vacsora, a Krisztus Pilátus előtt, s a keresztjét hordozó Krisztus képe; a keresztre feszített megváltó halálának pillanata, s a feltámadást jelentő, életet sugárzó fénysugár, ahogy „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">a Nap tüzétől lángol a gyúlékony világ</i>”.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Őszi tájkép</i> díszletét maga az épp uralkodó évszak képezi (idézzük fel újra, hogy 2006 őszén járunk). Dértől csípett, megsárgult s lehulló falevelek keverednek egy kapcsolat kiteljesedésének képével, mintha szépségszüreten lennénk, szerelmünk „beérett” idomain simítanánk végig a kezünk („<i style="mso-bidi-font-style: normal;">A tékozló sugarak / Emlékekből / Képzeletből / Elém rajzolnak // Az arcod felragyog / Mint egy őszi tájkép / Ahogy újra felnevetsz / Csupa arany és bíbor / Minden árnyék / Ilyen gyönyörű nem lehetsz</i>”). Aztán hirtelen megfagy minden körülöttünk: évről évre lejátszódik ez, mégis mindig meglepődünk rajta – én magam sem számítottam másfél év hirtelen derére: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">A lusta Nap tavaszt ígér / Tavaszt ígér, nyarat remél / De nézd, a dér / A fákhoz ér.</i>”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="line-height: 115%;">A lepkegyűjtő</span></i><span style="line-height: 115%;"> egyértelműen nagypapámat juttatta eszembe akkortájt, akárhányszor csak meghallgattam. Ákos számában a lepkegyűjtő nem színes, szárnyas rovarokat igyekszik gombostűhegyre tűzni, hanem „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">emlék után kapkod / És felgyűlik a holt anyag</i>”. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">De bárhogy fáj / Elmúltál / Te gyáva perc, te bűntelen, te tiszta / Nem idézhet vissza / Semmi már</i>” – amikor nagy veszteség ér minket, akkor valahogy így érzünk. A bűntelen-tiszta boldogság vágya hatalmas ürességet támaszt bennünk. Valami olyasmi hiány ez, amiről Grecsó Krisztián beszél: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">…arra gondolt</i> [ti. Voith Jocó, a regény egyik főszereplője, aki az idézetben apja halálán gondolkodik]<i style="mso-bidi-font-style: normal;">, vajon az apjának van-e hiánya a térben? És ha van, hol? (…) Voith Károly alakú lyuk a Körös-torokban, a Tisza-parton. Voith Károly alakú lyuk az anyjában. Az anyja akkor negatív tér lenne, hiszen kisebb, mint az apja volt. A Voith Károly alakú lyuk eltakarja az anyját, és a terápiát is, minden ügyetlen szándékot arra, hogy a halált az élet részének tekintse. </i>[…]<i style="mso-bidi-font-style: normal;"> …az apja alakú lyuk létezik valahol, és ez sokkal jobb bármiféle örök élet ígéreténél…</i>”<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn2" name="_ftnref2" style="mso-footnote-id: ftn2;" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference"><span style="font-family: "Times New Roman"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">[2]</span></span></span></a> A papa-alakú lyuk sokkal tátongóbb a másik kettő veszteségnél: a barátommal tudunk levelezni, sőt találkozni is, a barátnőm volttá válása által hátramaradt lyuk pedig kitölthető. A papa alakú lyuk, papa hiánya emlékek gyűjtésére ösztönöz: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Gombostűre szúrva szépen / Ezernyi színes pillanat / Az idő ha megdermed a képen / Az öröm talán itt marad.</i>”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="page-break-after: avoid; text-align: justify;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;"><span style="line-height: 115%;">2. Emlék-mű </span></b><br />
<br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">2006. október 23-a, a forradalom 50. évfordulója Pannonhalmán ért, de még aznap visszautaztam Pestre. Végigjártam a Duna mentén kiállított plakátokat, elhaladtam a Ferenciek tere közelében rendezett ellenzéki nagypártgyűlés mellett, s készítettem néhány fotót a Városligeten keresztülvágtató lovasrendőr-egységről. Aztán jobbnak láttam visszatérni a kollégiumba. A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Gépszabadság</i> tulajdonképpen az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">1956</i>-ot készíti elő. A két dal közötti kapcsolatot erősíti a kezdő kép hasonlósága: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">A kéken vibráló dobozban él</i>” – „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">A tévé kékes bársonyával / Kibélelt világ</i>”.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="page-break-after: avoid; text-align: justify;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;"><span style="line-height: 115%;">3. Ákos - 1956</span></b><br />
<br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Gépszabadság</i> első sora (lásd a fenti első idézetet) George Orwell <i style="mso-bidi-font-style: normal;">1984</i> című regényének mindenhol jelenlévő, kémlelő-zajongó tévéjébe zárja világunkat: Ákoshoz közel áll ez a regény, már bonanzás korszakában is több számát ihlette meg az orwelli negatív utópia. A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">gép</i>- előtag tulajdonképpen a <i style="mso-bidi-font-style: normal;">nép</i>- helyébe került. Ma nem népek vannak a világban, hanem gépek, akiknek nincsen se történelmük, se hiedelmük, „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">csak alkatrészei vannak neki</i>”. A gépek gépi demokráciában élnek, s a gép egyszerű fiát éltetik, mindennapi kenyerük pedig a gépzsír, „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">ami mindent egyformára ken</i>”. A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Gépszabadság</i> világa sajnos nem utópia, hanem naturalisztikus képek sora: 2006 Magyarországa még mindig felemásan emlékezett ’56-ra, vagy egyáltalán meg sem emlékezett róla. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">A tévé kékes bársonyával / Kibélelt világ</i>” először „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">elfelejt és nem örül / Ha emlékezem rád</i>”, majd a dal végére már „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">nem érti, hogy miért kéne / Emlékezzen rád</i>”. A vers patetikus képei („<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Fekete-fehérben menetelt szépen / A kritikus tömeg / Hitét a kínzókamrák / Sötét híre sem törte meg</i> […] <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ha elérhetetlen, szent a cél / Az elbukás is ünnepély / Néhány nap és kiderül / Hogy az ember mennyit ér</i>”) méltó mementót állítanak 1956 hősi halottjainak, s 1956 eszméjének, amely népszabadságért harcolt – az már másik lapra tartozik, hogy a rendszerváltás utáni generáció mégis csupán gépszabadságot kapott. A kékes bársonnyal puhára bélelt celebvilág elszórakoztatja hazánk fiait, a „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">fekete-fehérben</i>” menetelő „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">kritikus tömeg</i>” inkább kényelmetlen ósdiság a hd-minőségben vetített játékfilmek mellett: mivel ’56 szerepe máig nem behatárolt pontosan, ezért egyeseknek kényelmetlen emlékezni rá, ezt teszi szóvá a dalban felkiáltó lírai alany: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Tiszta voltál, büszke, vad / Nem adtad egykönnyen magad / Rólad beszélni sem szabad / 1956<span style="font-style: normal;">”</span><span style="font-style: normal;">. A </span>Mondj igent</i> pedig az előző két szám levezetése. Ironikusan visszhangzik benne a kormánypárt választási indulója („<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Igen, igen…</i>”), a téboly, az önzés, a hatalom, az „éjköztársaság” kritikája. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Mondd meg, miért ne / Értsenek félre? / Ez a kétkedők menedéke // Minél tisztább igazság / Mondj igent / Annál inkább vitatják / Mondj igent.</i>” A gépzavarban nehéz <i style="mso-bidi-font-style: normal;">nép</i>-szerűen dönteni: a gyökértelen, nemzeti identitás nélküli gép a nagy igazságra is ugyanúgy igennel éljenez, mint az igazságot megdönteni igyekvő zavaros szavak morajára.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">A <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Tű a vénán</i> az album zeneileg legzúzósabb száma. A szabadon választó ember felelősségéről beszél. Próbál életet lehelni a lassan géppé alakuló emberekbe: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ember / Ember / Kelj fel és járj</i>” – ehhez Jézus szavait hívja segítségül, jelezvén, hogy itt már csak valami isteni csoda segíthet. A tévé tükrében önmaga torz képét bámuló ember-gép csövekkel testében haldoklik egy kórházi ágyon – a dal itt hajdanvolt ember mivoltunkra emlékeztet: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Az a tű folyton ott a vénán / És te eltűrsz mindent némán / Életed alig lüktet / De szemed a tévére dülled // És benn a kórteremben / A szelíd, fehér csenden / Áthasít a zsoltár / Hogy valaha ember voltál.</i>”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ébredj</i> című dal újra nagypapám emlékét rezegtetette elmémben, egy haldokló test siratóéneke, könyör-imája: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ébredj, éledj, ha fáj is / Nyisd fel a szemedet / Mozdulj, virradj máris / Mondd ki a nevemet / Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj / Minden perc nehezebb / Törd meg a csöndet egy szóval / Én nem kérek egyebet / Soha már</i>” – én sem kértem ennél többet akkor és nem kérek ma sem.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;">Az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Egyetlen hívó szó elég</i>be mintha mindegyik „lyuk” egyszerre íródna bele: „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Ziháló párnák közt a nász / Tengernyi kéjben fuldokol / Fokozza önmagát a láz / Egy hullámfodor / Mindent elsodor</i>” – búcsú a vele átélt gyönyöröktől. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Egyetlen hívó szó elég / És rózsaszínű derengés remeg / Lüktetnek tompa, lágy zenék / Nyirkos langymeleg / Pattant új rügyet</i>” – így hívta őt szolgálatába Isten. „<i style="mso-bidi-font-style: normal;">Az elme emléket hadar / Egyszerre fájni kezd a lét / A kitelt idő még több fényt akar / Így feszíti szét / Korhadt keretét</i>” – a nagypapám elméjéből kihulló emlékek hirtelen összeállnak és fölrepítik papát a fénybe.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><br />
<i style="mso-bidi-font-style: normal;"><span style="font-family: "Times New Roman"; font-size: 12pt; line-height: 115%;"></span></i> <br />
<div style="mso-element: footnote-list;"><br />
<hr align="left" size="1" width="33%" /><div id="ftn1" style="mso-element: footnote;"><div class="MsoFootnoteText"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref1" name="_ftn1" style="mso-footnote-id: ftn1;" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference"><span style="font-family: "Times New Roman"; font-size: 10pt; line-height: 115%;">[1]</span></span></span></a> Ákos, <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Még közelebb</i>, Bp., FalconMedia, 2006.</div></div><div id="ftn2" style="mso-element: footnote;"><div class="MsoFootnoteText"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref2" name="_ftn2" style="mso-footnote-id: ftn2;" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference"><span style="font-family: "Times New Roman"; font-size: 10pt; line-height: 115%;">[2]</span></span></span></a> <span style="font-variant: small-caps;">Grecsó</span> Krisztián, <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Tánciskola</i>, Bp., Magvető Kiadó, 2008, 223-224.</div><div class="MsoFootnoteText"><br />
</div><div class="MsoFootnoteText"><br />
</div></div></div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-9031565184006896522011-06-29T13:08:00.000-07:002011-06-29T13:09:35.351-07:00Szabadka, 1885. március 29.<div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><span style="font-size: large;"><i></i></span></div><a name='more'></a><div style="text-align: right;"><span style="font-size: large;"><i>„Gondolj reám és messze útjainkra,</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><span style="font-size: large;"><i>s mondd, ki lehet, aki e verset írta,</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><span style="font-size: large;"><i>ki az a testvér és neki mi fáj?”</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><span style="font-size: large;">Kosztolányi Dezső: <i>Egy kézre vágyom</i></span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">„<i>Édes fiam, hétfőn, március 29-én, reggel fél nyolc órakor töltöd be életed negyvenegyedik évét. Március 29-e, 1885-ben, mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett. Szép, enyhe, verőfényes tavaszi nap volt. Vidáman, reményekkel tele állottunk az ágy körül, melynek párnái közt aludtad első édes álmaidat. Anyai nagynéném, özv. Mukics</i> <i>Mátyásné született Kádár Rebeka (a jó Rebi néni), mikor téged</i> <i>bepólyázottan a karjaiba vett, így szólott: »Szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle.« Ez a szeretet által sugallt jóslat immár bevált…</i>” – írta Kosztolányi Árpád Dezső fiához utolsó születésnapi köszöntőlevelében.<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn1" name="_ftnref1" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[1]</span></span></a></span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">Esszém főhajtás Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulója előtt. Most rá emlékezünk: Kosztolányi Dezsőre. A nyelvművelő íróra, a költőre, a műfordítóra, az újságíróra, sőt Kosztolányi drámákat is írt. Rögtön ideilleszteném Esterházy Péter gondolatait is, amelyet még magyar szakos tanulmányaimat lezáró szakdolgozatom<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn2" name="_ftnref2" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[2]</span></span></a> mottójává tettem anno: „[Kosztolányi] <i>Sokszínű, megfoghatatlan: szivárványos. Nem véletlen a műfajok közti mászkálása. A szakirodalom olykor hevesen vitázik, hogy elsősorban költő-e vagy prózaíró, és hogy sokoldalúsága hátrány-e vagy előny. Gondolom, sem ez, sem az, leginkább tény.</i>”<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn3" name="_ftnref3" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[3]</span></span></a> Nem szeretnénk letenni voksunkat egyik oldal mellett sem, hogy Kosztolányi inkább lírában volt jobb, vagy prózában, s hogy egyáltalán, elsősorban író, vagy költő-e. „<i>Sokszínűségét</i>” mi is inkább tényként kezeljük, s örülünk annak, hogy a műnemek és műfajok között vele bolyonghatunk.</span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">Kosztolányi, valamint a <i>Nyugat</i> folyóirat köre és kora számomra a magyar nyelv tiszta ragyogásának időszaka. Egy olyan nyelvi magaslat, amelyről a mai magyar újságírók jelentős hányada (akiket pontosabb újságírók helyett <i>újságba írogatók</i>nak nevezni) példát vehetne – különösen a pletykalapok s a bulvár felejtett el helyesen, stílusosan, magyarul írni. Ekkor még úgy írtak újságot, hogy azt esztétikai élvezet volt olvasni. Ez nem „bezzeg régen… s ezzel szemben most…” féle siránkozás, vagy a megnemesedett múlt s a silány jelen banális szembeállítása, hanem egy sajnálatos tény közlése.</span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">Jelen írás arról kíván számot adni, hogyan került Kosztolányi irodalmi érdeklődésem középpontjába, avagy úgy is fogalmazhatunk: <i>miért Kosztolányi?</i> Első nagy Kosztolányi-élményem még a középiskolában ért, amikor a nyári szünidőre fakultatív olvasmányként adták ki az <i>Esti Kornél</i>t. Mivel rajtam kívül alig olvasta el más az osztályban,<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn4" name="_ftnref4" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[4]</span></span></a> így felkértek, hogy tartsak belőle kiselőadást. Nagyon magával ragadott a novellák sajátos világa, egyedi hangja, tiszta nyelvezete. Néhány osztálytársam oda is jött hozzám az óra után, s elkért tőlem egy-két Esti-idézetet, annyira tetszett nekik a novellafüzér. Egyetemi tanulmányaim során pedig több kurzust is végeztem, amely érintőlegesen, illetve teljes egészében Kosztolányival foglalkozott. Ezeknek köszönhetően mélyebben is beleástam magam a Kosztolányi-életmű egyes részeibe. Amit középiskolásként még csak éreztem (a tiszta nyelvezet), abba ekkor nyertem valódi betekintést. Kosztolányi Dezső <i>Önmagamról </i>című írásában elmondja, hogyan került közel a nyelvhez, a nyelvvel való foglalkozáshoz: „<i>Egyszer megtámadtak valami mondatfűzésem miatt, igazolnom kellett magam, s amint kutakodtam, egyre értékesebb anyagra bukkantam, egyre jobban belevesztem a »nyelvészet édességé«-be. Így szereztem »nyelvészeti műveltség«-em.</i>”<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn5" name="_ftnref5" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[5]</span></span></a> Nézzük, hogyan látja egy másik magyar író Kosztolányi viszonyát a (magyar) nyelvhez! Márai Sándor tekintete a <i>Föld, Föld!… </i>című regényében – a II. világháború pusztítását átélt Budapest látképét szemlélve – megakadt azon a „<i>pépes szemétdomb</i>”-on,<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn6" name="_ftnref6" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[6]</span></span></a> ami valaha Kosztolányi háza volt.<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn7" name="_ftnref7" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[7]</span></span></a> Emlékképei magával ragadják az írót, s ennek eredményeképp egy csodálatosan festett, miniatűr Kosztolányi-kép tárul a szemünk elé. Márai „megfesti”, hogy Kosztolányi számára mit jelenthetett az írás: egyrészt anyagi forrást<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn8" name="_ftnref8" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[8]</span></span></a> – hiszen valamiből fedeznie kellett a házvásárlás miatt felvett kölcsönt –, másrészt egyfajta mágikus szerelmet: „<i>Költő volt, szerelmes verseket írt a magyar nyelvhez, Magyarországhoz. Mindennap megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal, gúnyos vagy patetikus odaszólással. Nem volt tagja semmiféle Pártnak. Amikor írt, nem számított az Osztály nélküli Társadalomra, amely majd egyszer megérti… Nem hitt a Népben. Csak írt.</i>”<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn9" name="_ftnref9" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[9]</span></span></a> Látható, hogy Kosztolányi – mivel írással foglalkozott – anyaga a nyelv volt, ami számára magát az életet is jelentette egyben (itt most nem a mindennapi megélhetésre gondolok), s így írásaiban is nagy tisztelettel és szeretettel fordult felé. Kosztolányi „<i>úgy táplálta és fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos fertőzéses időben egy nagybeteget</i>”.<a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftn10" name="_ftnref10" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[10]</span></span></a></span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">Ki látott bele úgy a magyar irodalom költői közül a gyermeki lélek rejtelmeibe, mint Kosztolányi Dezső? Ki használt képei megfestésére annyi színt, mint ő? Fontos meglátnunk, hogy Kosztolányi gyermekekről, gyermeki lélekről, gyermeki nézőpontból írott művei nem csupán a gyermek érzéseit, élményeit sűrítik magukba, hanem a szülő-gyermek viszony konfliktushelyzeteit is magukban foglalják. Itt gondolhatunk számtalan novellájára (pl.: <i>Szegény kis beteg</i>; <i>Fogoly</i>), de Kosztolányi regényei közül kettő alapvető témája is ez: az <i>Aranysárkány</i> apa és lánya, a <i>Pacsirta</i> pedig szülők és lányuk tragikus színezetű viszonyát mutatja be.</span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><span style="font-size: large;">A vitatható Ady-revízió ellenére is úgy vélem, Kosztolányi egyik legalapvetőbb emberi tulajdonsága az őszinteség. Minden írásából kiviláglik, hogy egy Ember szól hozzánk, aki nem rejtőzik (idegen) szavak, személytelen névmások, s egyéb elidegenítő nyelvi elemek mögé. Meri vállalni, hogy ő Kosztolányi, hogy ő egy Szubjektum, hogy ő egy Ember. A maga nevében beszél: de mindannyiunkért.</span></div><div class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="font-family: inherit; text-align: right;"><span style="font-size: large;"><i>Írta: Antal József, 2010. március</i></span></div><div style="font-family: inherit;"><span style="font-size: large;"><br clear="all" /> </span><br />
<hr align="left" size="1" width="33%" /><div id="ftn1"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref1" name="_ftn1" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[1]</span></span></a> Idézi <span style="font-variant: small-caps;">Kosztolányi</span> Dezsőné = Uő., <i>Kosztolányi Dezső</i>, Bp., Aspy Stúdió Kiadó, 2004, 5.</span></div></div><div id="ftn2"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref2" name="_ftn2" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[2]</span></span></a> <span style="font-variant: small-caps;">Antal</span> József, <i>Úton Esti Kornél felé. Kosztolányi Dezső korai prózája</i>, Bp., ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2009. (A dolgozat az ELTE-BTK Toldy Ferenc Könyvtárában olvasható.)</span></div></div><div id="ftn3"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref3" name="_ftn3" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[3]</span></span></a> <span style="font-variant: small-caps;">Esterházy</span> Péter, <i>A csokornyakkendős ember</i> = Uő., <i>Egy kékharisnya följegyzéseiből</i>, Bp., Magvető Kiadó, 1994, 160.</span></div></div><div id="ftn4"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref4" name="_ftn4" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[4]</span></span></a> Egy <i>ózdi</i> (közgazdasági) <i>szakközép</i>be jártam. Fontos mindkét jelző: az ózdi azért, mert városunkban égbekiáltó hiátusok vannak a kulturálódás lehetőségeit illetően. A másik jelzőt talán felesleges megmagyarázni, de azért megteszem: sajnálatos tény, hogy kevesebb diák érdeklődik (mélyebben vagy egyáltalán?) az irodalom iránt egy szakközépiskolában, mint egy gimnáziumban. </span></div></div><div id="ftn5"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref5" name="_ftn5" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[5]</span></span></a> <span style="font-variant: small-caps;">Kosztolányi</span> Dezső, <i>Önmagamról </i>= Uő., <i>Tükörfolyosó. Magyar írókról</i>, Bp., Osiris Kiadó, 2004, 664.</span></div></div><div id="ftn6"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref6" name="_ftn6" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[6]</span></span></a> <span style="font-variant: small-caps;">Márai</span> Sándor, <i>Föld, Föld!…</i>, Bp., Helikon Kiadó, 2006, 138.</span></div></div><div id="ftn7"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref7" name="_ftn7" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[7]</span></span></a> „<i>Te ismered a házam, / s ha emlékezni tudsz a / hálószobámra, azt is tudhatod, / milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, / ahol lakom.</i>” (<span style="font-variant: small-caps;">Kosztolányi</span> Dezső, <i>Hajnali részegség</i>) Milyen ironikus a sors keze: Kosztolányinak nemcsak a szülővárosát pusztította el (átvitt értelemben) egy világháború (pontosabban az azt lezáró „békeszerződés”), de a polgári beérkezését szimbolizáló Logodi utcában található házát is – bár ezt már a második világégés döntötte romba, Kosztolányi halála után néhány évvel.</span></div></div><div id="ftn8"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref8" name="_ftn8" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[8]</span></span></a> „<i>Kosztolányi mindennap írt egy kis remeket, mert meg kellett élni.</i>” <span style="font-variant: small-caps;">Márai</span> Sándor, i. m., 152.</span></div></div><div id="ftn9"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref9" name="_ftn9" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[9]</span></span></a> <i>Uo</i>., 158-159.</span></div></div><div id="ftn10" style="mso-element: footnote;"><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><span style="font-size: large;"><a href="http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=1632346693704656328#_ftnref10" name="_ftn10" title=""><span class="MsoFootnoteReference"><span class="MsoFootnoteReference">[10]</span></span></a> <i>Uo</i>., 142.</span></div><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoFootnoteText" style="text-align: justify;"><br />
</div></div></div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-11749407591769483062011-06-26T11:23:00.001-07:002011-06-26T11:23:55.633-07:00Rosszarcú emberek<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Az arc, mint a szellem durva fizikai szinten manifesztálódó lenyomata az embert minden korban foglalkoztatta. Egyes korok szimbólumként, érzelmek és hiedelmek kifejezőjeként az ábrázolás eszközévé emelték, más korokban pedig egyenesen a személyiség mélyebb rétegeire következtettek belőle, általa személyiségtipológiákat állítottak fel. Egy biztos, az arc az ember saját külsejére írt önéletrajza és személyes szellemtörténetének kifejezője is egyben. Valószínűleg nem létezik olyan ember, aki ezt ne tapasztalta volna, viszont olyan is kevés van, aki ennek jelentőségére ráébredt. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;">Az természetes és így egyfajta módon észrevétlen jelenség is, hogy kapcsolatainkat, kapcsolatrendszerünket valójában a különféle arcokból kiolvasható jelzések alapján építjük fel. Benyomásokat szerzünk, és a benyomások keltette szimpátia, vagy unszimpátia érzése alapján eldöntjük, hogy kikkel akarjuk körülvenni magunkat. Ugyanakkor, mint minden másban, ebben is többnyire pillanatnyi, legfeljebb rövid ideig tartó benyomásainkra hagyatkozunk és nem fejtjük fel az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">arcszöveg</i> mélyebb rétegeit. Pedig, ahogy minden szövegnek, az arcokról leolvasható szövegeknek is vannak mélyebb rétegeik. Ahogy a világegyetem végtelen kiterjedésű, úgy az arcok története és üzenete is. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A keleti filozófiai iskolák egyenesen kimondják, hogy leszületése előtt a lélek maga választja ki azt a fizikai testet, melybe soron következő élete kezdetén alászáll. A lélek mindig olyan testet választ, ami evilági céljainak és feladatainak végrehajtása szempontjából számára a legkedvezőbb otthont képes biztosítani. A lélek céljait és aktuális feladatait mindig korábbi szellemtörténete határozza meg, vagyis az az információ bázis, mely ezt megelőző tapasztalatai, felismerései függvényében lényére tapadt. Ennek megfelelően értelemszerűen rengeteg féle testet ölthet magára, attól függően, hogy szellemi fejlődésében jelenleg hol tart, illetve, hogy mit kell aktuális életében megtapasztalnia.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ahogy az egyes történelmi korok és az emberiség szellemtörténete változott, vele együtt az arcok is. Elég csak a XX. század emberi arcain végigtekinteni. Néhány évtizedes különbséggel az arcok – ahogy az emberi jellem is – gyökeres változást mutatnak. Az csak az érem egyik oldala, hogy minden arc igazodott saját korának „arcdivatjához”, de, ami ennél fontosabb, az érem másik oldala, vagyis, hogy az arcok nem is elsősorban mimikája, de kisugárzása, a kor szellemének arcokon keresztül történő átsugárzása mást mutat. A XX. század eleji arcokról a mostaniakhoz képest természetesség, nyíltság, elegancia, egyfajta erkölcsi tartásból származó magabiztosság, az igényes életre való törekvés szándéka olvasható le, még akkor is, ha az akkori ember számára érzékelhető volt, hogy hamarosan az évszázad legnagyobb és legdrámaibb kihívásaival néz szembe. Ezzel ellentétben ma az arcok sokkal durvábbak, karakteresebbek vagy éppen művik, képlékenyek. Az emberek egy részének arcvonásaira a kor indukálta szomorúság, keserűség, tanácstalanság, netán agresszió, vagy éppen a jellegtelenségbe és uniformizalódási hajlamba torkolló homályosság van írva. Ahogy az egyéniségekből típusok lettek, úgy lettek az arcokból is maszkok. Éppen ezért képtelen egy XXI. században élő színész eljátszani egy, a XX. században játszódó történet főhősének szerepét hitelesen. Az ő arca, mozdulatai, reakciói végérvényesen a XXI. század világába lettek ágyazva. Kevés itt azt megemlíteni, hogy az egyes történeti korokban élő emberek életmódja más volt, ami ennél fontosabb, hogy egyéni és kollektív szellemtörténetük is. Az életmód mindig csak másodlagos, felszíni jelenség, mely sokkal enyhébb – bár nyilvánvalóbb – megnyilatkozása annak, ami a szellem szintjén már rég jelen van.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Nem is az itt a legnagyobb probléma, hogy az arcok változtak, hanem az, hogy elfelejtettünk az arcokból olvasni. Ahogy a modern világban minden összekeveredett úgy, vesztek homályba előttünk a különféle arcok összehasonlító skálájának minőségi határvonalai. Ma már minden eszme tetszőleges arc mögé bújhat, nem válogatunk. Nem olvasunk arcokból élet- és szellemtörténetet. Nem arról van itt szó, hogy aki esetleg nem szép, az gonosz is, hanem arról, hogy miért nem tudunk különbséget tenni azok között, akiknek csak az arca szép, de romlott eszméket hajszolnak, illetve azok között, akik bár nem mosolyognak állandóan ránk, de az életet sugározzák, még akkor is, ha ezt egy átlagos, vagy netán kevésbé esztétikus arcon keresztül teszik. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Anélkül, hogy bármifajta különösebb vallási bölcselkedésbe fognánk, kijelenthetjük, hogy a gonosz ma kifejezetten esztétikus, ártatlannak, megnyerőnek, vonzónak tűnő vagy éppen nyilvánvalóan félelemkeltő, agresszív, olykor kifejezetten betegesnek ható, démonikus arcok segítségével dolgozik. Ahogy a lét egészét áthatja a humor, e tekintetben is tetten érhetjük a humor egyfajta ironikus változatát. Ugyanis a démonikus eszméket képviselő emberek egy része nem tudja magáról, hogy démonikus hajlamokat képvisel, más részük pedig tagadja. Éppen ezért az élet e téren is azt igazolja, hogy itt szintén a felismerőnek, az olvasni tudónak van feladata. Az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">olvasó</i> pedig tudja, hogy az ilyen élettényeken csak kinevetni szabad, elszomorodni rajtuk nem! Ugyanis hiba volna nem felismerni, vagyis elmulasztani azt, hogy mindig az van hatalmi pozícióban, aki egy információnak birtokában van. A modern ember önbecsapása ebben a tekintetben a legnyilvánvalóbb, mivel az jellemzően, és folyton ismétlődően azt hiszi, hogy helyzetében tehetetlen, kezében nincsenek eszközök, a démonikus erők legyőzik. Így esik saját ideológiájának csapdájába, mely valójában azzal egyenlő, mintha a hal ejtené foglyul a halászt. A démoni kihalássza, és foglyul ejti a látót. A valódi látó viszont bátor és cselekvő. Felismeri helyzeti előnyét és kihasználja tudását. Olvasni mer és akar az arcokból. Látja, érzékeli, hogy hamis és kíméletlen arcból egyre több van, de azt is tudja, hogy mit kell tennie. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Az arcok világa az egyetlen olyan élő könyvtár, mely minden korban rendelkezésre áll, és amelyből akár az egész emberiség szellemtörténete kiolvasható. Ha az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Egész</i> <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Egységes</i>, az arcok természetesek, élettel telik, átsugároznak rajtuk a világtörvények, az emberi lét alapvető erkölcsi rendje. Ha az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Egész </i>szakadni kezd, osztódik, és felszínre jut az ego, az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Én</i> és az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Enyém</i>, az arcok torzulni, fakulni kezdenek és csak a szándék olvasható le róluk, a szellemi lélek a látens lét állapotába süllyed. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">A végidőket éljük. A földi létezés jelenlegi formájában elérte tűrő- és működőképességének határát. Hogy mi lesz ezután, nem tudjuk, de valamifajta változás szükségszerűen be fog következni. Figyelve a körülöttünk lévő embereket, megfigyelhető, hogy a létezés a kialakult körülményekre egyértelműen reagál. Lesarkítva a tipizálást, általában véve két fajta ember születik és formálódik az elmúlt évtizedekben: az erős, határozott jellemmel és markáns, masszív fizikummal rendelkező, fizikai harcra, küzdelemre termett egyén, és a puha, semleges, sodródó, nemtelen jellemű, gyenge fizikumú individuum, aki az összefogás erejére épít. Ez az állapot jelzi azt előre, hogy a leszülető emberek egy része fizikai erejét kihasználva, más része pedig az eszére építve fogja megvívni azt a küzdelmet, melyet követően csak az egyik fél marad talpon. A teremtés, tehát érezhetően készül valamire. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek mellett léteznek még hagyományos emberek is, átlagos testalkattal, köztes külső jegyekkel, egészséges erkölcsi érzékkel. Ők vagy korábbról ragadtak itt, vagy harmadik fajta emberként születnek ide, előbb-utóbb ráébredve arra, hogy nekik a fényhozók szerepkörében kell feladatot vállalniuk. Ideális körülmények között a három fajta embertípusból a végjátékban a harmadik akarata érvényesül, noha ez a csoport (kevés kivételtől eltekintve) tudatosan tulajdonképpen nem is akar részt venni a küzdelemben, csupán belecsöppen abba, amit a másik kettő előidéz. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ha azt mondjuk, hogy létezik szabad akarat, azt is meg kell említenünk, hogy bármely emberfajta csoport jelenlegi képviselője önszántából átpártolhat egyik vagy másik csoporthoz, ezáltal pedig vagy felfelé, vagy lefelé fejlődhet. A lehetőség adott. Még semmi sem eldöntött, csupán a tényekből, a társadalmi folyamatok pillanatnyi állapotából lehet következtetni tendenciákra, kimeneti lehetőségekre. Mindenesetre, aki teheti, igyekezzen olvasni az arcokból és legyen figyelmes, mert a rosszarcú emberek köztünk járnak!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-91985415541773348852011-06-26T05:26:00.000-07:002011-06-26T05:26:29.644-07:00A kuszaság arcai<div style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">A létezés fizikális gyakorlata kesze-kusza ügyek tömegéből áll. Hogyan is rendeződhetne valaha is ez a káosz-tömeg, melyet a jónak hitt, és önmagunkat is félreértő baromságaink, az önzés és bujtatott rosszindulat alkotnak, átszőve a győzelem élményének hiányával, – mert nem tudjuk legyőzni magunkat sem, hát még másokat.</div><div style="text-align: justify;">Szép álmok víziója, rémálmoktól gyötört, az elégedetlenkedés félelemmel kevert groteszk koreográfiája, és a fülsértő muzsika kakofóniája kényszerít a táncra, téged, a lepusztult paprikajancsit, aki már azt sem tudod a kimerültségtől, hol is vagy. Csak rakosgatod ólomsúlyú lábaidat a ricsaj vélt ütemére, szögletesen rángatod karjaid, távolabbról marionettnek tűnsz, pedig még az sem vagy. Verejtéked tükrében látod torzult arcodat, nem szép, de nincs másik. Az a másik arcod e mögött van, és csak a lélek szemeivel látni. Egy falfehér, nyúzott, sovány arc, megtört tekintettel néz maga elé, csak néz, de nem lát, mert nincs is mit látni, és egyébként sem kíváncsi már semmire.</div><div style="text-align: justify;">Még szól az ének, hamisan és kusza, értelmetlen szöveggel, alkalmazkodva a muzsika váratlan fordulataihoz, az üstdobok rapszodikus közbedörrenéseihez, a klarinét sikolyainak szaggatott szólójához. Csak a siketeknek élmény a látvány, őket nem tudja bántani a hangzavar. Csak néma csendben látják a táncoló bohócot, aláképzelve egy megfelelő zenét.</div><div style="text-align: justify;">Sokat segít a képzelet, a képzelni tudás képessége. Mert egy elképzelt világban minden változtatható, az igazit csak meg lehet próbálni elviselni. Ez eleinte nagyon nehéz, aztán belejön a bohóc, idővel elfelejtve saját elképzeléseit, maradéktalanul feloldódva a valóság mocsarában.</div><div style="text-align: justify;">Aztán már minden könnyűvé válik. Elsorvadnak az igények, eláraszt a nyúlós-fekete massza lávája, érzéketlenné és gondolatok nélkülivé zsugorodsz, eltűnik az idő. Már a zenét sem hallod. Egyre inkább a magad csendjébe temetkezel, kellemesen pihentető a nagy üresség, a béke elömlik benned, jótékonyan átjárva fáradt tagjaid. Csak állsz, lebegsz az öröknek vélt időben, mint egy bukott angyal, kitörlődik emlékezetedből minden, ami volt, és nem érdekel, mi lesz helyette. Csak te vagy, és az elképzelhetetlen végtelen. Te vagy az egyszemélyes világ, csak te, és senki más. Elszenderít a parttalan magány, kiürült értelmeddel ringat a semmi. A semminek nincsenek vágyai, indulatai, őszintén ölel át, nem tart igényt háládra. Meg sem értené.</div><div style="text-align: justify;">Közelebb sodródsz a lényeghez, a kíméletlen és racionális igazsághoz, amit nem fogsz soha megérteni, és az sem téged. Mert az igazság nem azonos a valósággal, legfeljebb köze lehet hozzá, de hogy mikor, és mennyire, ezt sosem tudhatod. A dolgok saját logikával működnek, amit te kuszaságnak vélsz, de könnyen lehet, hogy éppen az a rend.</div><div style="text-align: justify;">Mint vak világítótorony állsz a szirteden, körötted hullámzik az élet óceánja, viharok tépnek és jégeső ver, te meg csak állsz és figyelsz, elmerengsz a folyton változó vízión, ami testetlenül körülvesz, nem tudni, hol kezdődik, és hol enyészik el. Látod magad a színpadképben foganni és elmúlni, majd feltámadni a semmiből, és elölről kezdeni az egészet, mindig ugyanazt és ugyanúgy.</div><div style="text-align: justify;">Ez egy nagy körhinta, ha mozdulatlanul nézed, mindig eléd fordul ugyanaz a ló, meg hintó. Aztán a menet végén megáll az egész hinta, a benne ülők kiszállnak, újak foglalják el helyeiket, és indul az egész elölről. Te nem mozdulsz, és megjelenik ismét a már ismert ló és hintó, csak mások ülnek rajta, és mire megszoknád arcaikat, ismét lejár a menetidő, és jönnek az újak. Neked gyökereket eresztenek lábaid, tán öröktől fogva állsz ott, mert csak te vagy igazán, meg a körhinta, a többi tűnő vízió. Csak az örök változó változik, a színpad soha, és te hozzá tartozol. A nagy színpad, az életet adó deszkák, amik keveseknek adnak életet, mert beléjük épült a halál, ami az örök megújhodás elengedhetetlen lényege.</div><div style="text-align: justify;">Ha nincs halál, élet sem tud lenni, mert értelmetlenné, feleslegessé válna a születés, anélkül meg nincs új, marad, ami van, az idővel elhasználódás és szétesés. Akkor van vége a világnak, kiürül a hinta, üresen forogva tűnik fel mindahányszor a már unalomig ismert ló és kocsi, minden üresen és holtan.</div><div style="text-align: justify;">A körhinta persze forog tovább, nyekergő könyörgése csendes imaként keveredik az agyonunt zenéhez. Szeretne már megállni, de nem teheti. Mint ahogy a bohócot sem engedik gyökerei, mozdulatlanságba kényszerítik, míg a hintát örök körforgásra.</div><div style="text-align: justify;">És szól, csak szól a zene, mindig ugyanaz, és már torzít a hangszóró, ordítva serceg az agyonjátszott hanglemez, de a dolgoknak működni kell, a lényeg csak ez. Ez egy ordenáré röhej, egy gátlástalan és érzések nélküli rossz szappanopera, egy bődületesen elcseszett operett, ami már a premier előtt megbukott. De ez az egyetlen meglévő darab, még felvonásközi szünetek sincsenek, és vagy ezt játsszák, vagy semmit, és a semminél talán ez is jobb.</div><div style="text-align: justify;">Ez a monotónia szubjektíve változik, mert eleinte tetszik neked, aztán unni kezded, majd szenvedsz tőle, amit már drámai összeomlásod követ, tehát a mű az idő múlásával mindig mást és mást vált ki belőled, és nem a darab műfaji hovatartozása, hanem sokszínű, rád gyakorolt hatása a lényeg.</div><div style="text-align: justify;">Neked mindegy, hogy egy drámán bőgsz vagy egy idétlen operetten, a kiváltódó lelki viharaid a fontosak, mert jogod van egy királydrámán röhögni, és egy szerelmes blődikén sírni. De ha sírsz, ha kacarászol, akkor is azt teszed, amit kell, mert senkit és semmit nem érdekel, hogy te mit szeretnél, mert te igazán nem is vagy, csak napos időben úgy hatsz, mintha lennél.</div><div style="text-align: justify;">Ez a bohócok kálváriája, mert nem egy vidám és kellemes státusz, csak egy fájdalmas és szánalmas lét, aminek múlásáért nem jár semmiféle kártalanítás, mert a bohóc mindig le van szarva. Nincs apelláta és könyörület, és megértés, mert ha lenne, nem lehetne bohóc, márpedig csak az lehet, mert minden beosztás foglalt, és a bohóc örüljön annak, hogy lyuk van a seggén, ha ráül, nem is látni, és örüljön, hogy egyáltalán benne lehet a nagy színjátékban. Mert minden saját törvényei szerint működik, és a törvények mások és mások, és egyszerre működik minden, és sokfélesége miatt átkozottul kuszán.</div><div style="text-align: justify;">A bohócnak ezt mind el kell viselnie, még el sem tud futni gyökerei miatt, ő a nagy megfigyelő, a néző, aki ha túléli az előadást, köteles a látottakat elmesélni az utókornak, hogy a történtek fennmaradjanak.</div><div style="text-align: justify;">Súlyos egy hivatal, ezt nem önként jelentkezőkkel töltik be, mert ez egy karma, ami ha nem tetszik, akkor is van.</div><div style="text-align: justify;">Jaj, Uram!</div><div style="text-align: justify;">A kuszaság arcai szédítők és rettenetesek, szinte nem is lehet őket elviselni, csukott szemekkel is láthatók, mert valahol az agyban és lélekben fogannak és élnek. Összezavarnak, megvadítanak és tönkretesznek, hogy érezhesd – nem vagy senki, mert egy pojáca mindenkor pótolható, pusztulásával nemzeti kár nem történt. Még csak fel sem jegyzik távozásodat, mert fogyóanyag nem könyveltetik.</div><div style="text-align: justify;">Ebben a szörnyű kuszaságban minden arcmást grimaszol, szemkápráztató, és a végsőkig fokozza a tehetetlenségtudatot.</div><div style="text-align: justify;">Egyetlen remény, hogy egyszer elhalnak a rémes zenék, a zajok és az arcok beleolvadnak az ég kékjébe, és csak a lélekharang csengése úszik mindenfelé a csendes napsütésben, és akkor égig ér a béke, a nagy feloldozás fennkölt pillanata, ami többé nem engedi a vihart, csak a megszolgált pihenést.</div><div style="text-align: justify;">Akkor a bohóc leveheti álarcát, parókáját és nagy cipőit, az arcáról lefolyó festék alatt megjelenik sápadt képe és holtfáradt tekintete, ami úgy felragyog a fényben, mint a gyémánt.<br />
<br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-25648312792170272042011-06-26T00:14:00.001-07:002011-06-26T00:16:00.710-07:00Néhány gondolat Richard Wagnerről<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"></span></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">„… az ember a dolgok értelmét keresi. Akár a fausti problémában, amely a homunkulusz megteremtését tűzi ki céljául, akár az ember megszemélyesítési kényszerében, amely isteneket és bálványokat teremtett magának: az ember mindig a magához hasonlókat keresi, vagy önnön hasonlóságát vagy a hasonlíthatatlant. Hasonmását keresi, az emberfeletti embert vagy a képzelt alakot.”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(Oscar Schlemmer – In: Schlemmer: A Balhaus színháza, p.12.)</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Huszonhét éve foglakoztat ez a zeneszerző… Ennyi idő alatt tanulmányok és különféle más dolgok halmazát írtam Róla… A leghosszabb éppen 74 oldalas… Egyik sincsen az interneten, mert nem akartam, s valóban belső ügyemnek tekintettem, hogy miért is veszem újra és újra elő a műveit, miért hallgatom, olvasom őket… Nyilván, oka van…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Elég régen írogatok mindenfélét ahhoz, hogy mégis betekintést adjak Másoknak is ebbe a különös világba, ami a legjobban az enyém… Mégsem a zenei oldalát mutatnám meg ennek a mániámnak, hanem inkább az emberit…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal"><a href="http://www.blogger.com/post-edit.g?blogID=1632346693704656328&postID=2564831279217027204&from=pencil" name="more"></a><span class="apple-style-span">Így aztán mégis sok szeretettel ajánlom a Csillagszemek és a Láncolat tagjainak!</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">És még Valakinek, aki ott föntről nézi immár csaknem három évtizede, mire is jutok… Mert megígértem neki, hogy egyszer pontot teszek ennek a végére… Messze lehet még az az írásjegy, de naponta közelebb kerülnek mondataim ama könyv végéhez, amelybe íródnak…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Valamint Zsófinak és Sebinek… Fejtsék meg, miért!</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A legtöbb, de nem mindegyik idézet saját fordítás a korabeli vagy későbbi német vagy angol nyelvű szakirodalom alapján, s legritkább esetben származik az internetről vagy máshonnan, de azokat jelöltem…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Néhány gondolat Richard Wagnerről</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„A jelennek élni! A pillanatnak… Az utókor úgyis megbecsüli az embert, ha alaposan megragadjuk a jelent…”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(Richard Wagner)</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Richard Wagner az európai történelem fordulópontján született Lipcsében. Ez az az időszak, amikor a szorosabb értelemben vett Sturm und Drang mozgalom, a német felvilágosodás, majd a nagy német klasszikus irodalom felmérhetetlen jelentőségű előkészítő munkája után a század első évtizedeiben a napóleoni elnyomás adott új értelmet és lendületet a nemzeti öntudatra ébredésért vívott harcnak.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">1807-1808 telén Fichte professzor már az új korszak hírnökeként szól a nemzethez, Körner, Rückert, Kleist hazafias verseiket írják és az 1813-15-ös események az egész népet felrázzák.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Fichte Németország balsorsáról tartott előadásokat, s leckeóráit e szavakkal fejezte be:</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„A kurzust most megszakítjuk a háború végéig. Újra kezdjük, amikor hazánk majd felszabadul, ha addig el nem esünk a szabadságharcban.”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">E hazafiságnak, amely leginkább Franciaország ellen is mozgósított, visszahúzó, nacionalista elemei is voltak, s erre legjobb bizonyíték a német romantikus irodalom.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Napóleon a „Síron túli emlékiratok” című művében az 1813-as harcairól azt írja, hogy ezeket mások „szászországi hadjáratoknak” nevezték el, noha helyesebb lett volna csak ennyi: „a költők csatája”.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ennek a kornak a bizonyítéka a német romantika, hiszen az 1815-ös Bécsi kongresszuson a győztes dinasztiák a legkülönbözőbb furfangokkal cserélték az országrészeket, s Metternich a Német Szövetség (Deutshcer Bund) megalapításával diadalmaskodott a német kérdésben, s egészen az 1848-as német forradalmak viharáig ő volt az állandósult német balsors rossz szelleme…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Mit jelent ez a valóságban? Fiktív birodalmi egységet középkorias, modern államhatalmak nélküli formákban. Ezért a nyelv és kultúra alapján nyugvó kultúrnemzet alternatívája valósult meg, ami különbözött az angol és francia államnemzeti fejlődéstől. Így aztán már a német liberalizmus is idealizálja a nemzetállamot, amely a romantikában csúcsosodik ki az ábrándkergetéssel, a középkori miszticizmusnak, mint a műalkotás teremtésében jelenlévő alapnak az elfogadásával, a felfokozott életérzéseknek, az érzelmeknek és szenvedélyeknek életteljes intenzitással való megélésének fokozatain keresztül.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Az önkifejezés lírai vágyát érdekes módon a zene képes a legadekvátabb formában átadni.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ebben a korban milyen a jó zene? Az, amelyik eredeti, azaz originális.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ekkor bontakozik ki a hatalmas wagneri életmű, s ily módon igaz az az állítás, hogy Wagner a Beethoven és Goethe halálától a Nietzsche fellépéséig terjedő korszak művészi tudatosságának és univerzalizmusának legnagyobb alakja, noha ugyanannak a nemzedéknek a tagja, mint Schumann, Chopin vagy Mendelsson.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Wagner a saját, 1830-as éveit „a külső rútság és a belső üresség” korának nevezi, noha zenei szempontból nem tekinthető többé dilettánsnak. Ekkor keletkeznek az első, művészi szempontból értékes művei: C-dúr szonáta, D-moll hangversenynyitány, C-dúr szimfónia, a Tündérek (Die Feen 1834), a Szerelmi tilalom (Liebesverlet 1836), a Polónia-nyitány (1836), s bizonyos mértékig idetartozik a Rienzi (1840) is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ez utóbbi már előremutat a későbbi zenedráma felé és sejteti a „Leimotív” (visszatérő motívumok) technikát is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">S az újabb sikerről, a bolygó Hollandiról maga Wagner is ezt írja:</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„Ezzel a művel kezdődik költői pályafutásom, mellyel a korábbi operaszöveg-íróit felcseréltem”.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A kronológia sort a Tannhauser folytatja, aki a Parsifal eljövendő Kundryáig az életmű egyetlen Faust figurája marad.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Míg Tannhauser lázadó törvénybontó, addig Lohengrin, Wagner „legarisztokratikusabb figurája” már ezoterikus, elérhetetlen magasságban áll szemben a hétköznapi alacsonyrendű külvilággal, s ez a pozíciója omlik majd össze tragikus szükségszerűséggel.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Lohengrin nemesen tiszta hangját, mely Grál lovaggá avatta, Tannhauser Erzsébetétől örökölte, s így a női princípium folytatódik benne. Ezt méltatta később Gustav Mahler is, hiszen az MTA székfoglalóján éppen Wagnerről tartott értekezést budapesti karmestersége idején, de Bartók Béla „A csodálatos mandarin” című művében is megfogalmazódik az a magatartás, amely a Parsifal sajátja.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Honnan hova? Fontos ez a kérdés a nagy zeneszerzők életművében is, hiszen Wagner is a problémák absztrakt megközelítése felől jutott el az emberi boldogság, a szenvedés és szenvedély konkrét ábrázolásához. A Lohengrin annyiban már túl is mutat az azt megelőző korszakon, hogy benne rejlik az Isten küldöttének, a királynak és a népnek a fényes szövetsége, s a végre vezérre találó egységes német haza látomása is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„A kereszténység tisztán szellemi, szellem fölötti tartalmú. Ha tanait követnénk, akkor megértenénk, hogy Jézus megmutatta, hogy mi emberek, mindnyájan egyenlők és testvérek vagyunk.”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(Richard Wagner)</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">És barikádharcok 1848-ban, majd a svájci emigráció, pesszimista látásmód, ősmítosz az egész polgári korszak és művelődés elleni tiltakozásul: „Der Nibelungen-Mythos” </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(„A Nibelung-mítosz”)…</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„Leleplezni a legelső, ősi jogtalanságot, melyből azután jogtalanságok egész világa támadt. Ez a világ azután tönkre is megy önhibájából, hogy tanulságul szolgáljon, miképpen ismerjük fel a jogtalanságot, miképpen pusztítsuk ki gyökerestől és hogyan alakítsunk helyébe jog uralta világot.”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(Richard Wagner)</i></span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Schopenhauer és Niezsche… Pesszimista életfilozófiák… A Nibelung gyűrűje ciklus: A Rajna kincse (Allegro), A Walkür (Adaggio appassionato), a Siegfried (Scherzo) és Az istenek alkonya (Finálé)… Körülbelül 25 évnyi munka, viaskodás, rögeszme, féktelen erejű, milliónyi színben pompázó, félelmetes erejű zenekar tenortubákkal váltó kürt kvartett, basszustrombiták, kontrabasszus harsonák és tubák, hárfák… Szigorú szimfonikus logika mégis sok spontán inspiráció, egyetlen Esz-dúr akkord zsongása, születés, elmúlás, ősanyag, létezés, hullámzás…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Trisztán és Izolda (1864)… „Tat twam asi” („Ez vagy te”) hindu mondás…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A legtömörebb és legszenvedélyesebb zenedráma… A híres reneszánsz disszonancia, a késleltetett hang elnyújtásának végsőkig való fokozása… Titokzatos homály, látomások, a szexuális érzések esztétikai feszítése…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„… ha jól adják elő, a hallgató megőrül tőle…”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>(Richard Wagner)</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Schönberg, Leonard Bernstein egy és ugyanazon kérdésfelvetés: „Mit lehet tenni a Trisztán után?”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„Die Meistersinger von Nünberg” (A nünbergi mesterdalnokok)… Az egyetlen valóságos történelmi helyszíneken játszódó mű, életigenlés, de a személyes sors, saját történet megelevenedése:</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„Mein Kind, von Tristan und Isolde kenn ich ein trauring Stück. Hans Sachs war klug und welte nichts von Herrn Markes Glück!”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">(„Gyermekem, Trisztánról és Izoldáról tudok egy szomorú történetet. Hans Sachs okos volt, de nem kívánta Marke úr szomorú sorsát!” – In: Menuhin-Curtis: Az ember zenéje, p.191. A mű 2503. sora… fontos - aranymetszés…)</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„A Mesterdalnokok kacérkodik a régi festészetnek azzal a szokásával, hogy térben és időben távoli jeleneteket később született, ismerős személyekkel népesítsen be.”- In: Adorno: Versuch über Wagner, p.34.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Bajor II. Lajos… Bayreuth…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">„A világ lényege a vakság… egy korlátlan hatalmú és erejű vak ösztön… Az államban számtalan vakon törekvő egyén közt szétoszló emberi akarat megegyezésének igénye jut kifejezésre szükségszerűként az elviselhető együttélésre… Ennek az alaptörvénynek a bizonyítéka az egyeduralkodó…”</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><span class="apple-style-span"><i>( Richard Wagner: Az államról és a vallásról - In: Balassa-Gál: Operák könyve, p.86.)</i></span></div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Mindegyik Wagner mű főszereplője maga a zeneszerző… Így, ha azt is figyelembe vesszük a Gesamkunstwerk (összművészet) eszméjén kívül, hogy a XIX. század minden politikai ideológiája, eszméje és téveszméje is szerepel a Richard Wagner-i életmű egészében nem véletlen, hogy a történészek, zenetörténészek mellett pszichológusok hada is kutatja a miérteket…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A tengerek elátkozott, örök szenvedésre kárhoztatott hőse, a „Bolygó Hollandi”, s az érzéki és tiszta eszményi szerelem vágya között vergődő Tannhauser éppúgy Wagnert jelenti, mint a Földre megváltást hozó, de innen mégis kitaszított, tiszta eszményű Grál-lovag, Lohengrin. Önmagáról mintázza legkedvesebb hősét, a Tetralógia központi alakját (Alapkérdése: A hatalom és a szerelem viszonya. Aki kincsre vágyik, le kell mondania a boldogságról, aki viszont világuralomra tör, nem lehet boldog.), Siegfriedet is, majd Trisztánt, s a Mesterdalnokokban már kettős arcot ölt magára: az idős dalköltőét, Sachsét és az ifjú művészét, Walterét. Élete utolsó számvetésében, a Parsifalban pedig már megtörten, egy sajátos megváltás eszméjéhez menekülve keresi az élettel való kibékülés lehetőségét.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Mindez belefér a romantika én-kultuszába. Igaz, Wagner saját maga is tragikusnak állítja be ezt, hiszen ez az egocentrizmus a Trisztánban az egyén önmegsemmisítéséhez, a Ringben pedig már az egész világ pusztulásához vezet.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">És a Parsifal… Összegzés. Maga a szerző is egy évvel éli túl csupán művét. Anyaga heterogén: ind, kelta, keresztény… Cselekményének lényege: a részvét váltja meg a világot. Két alapvető jelképe a Grál (az edény, amely magába fogadta az Üdvözítő vérét vagy, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsorán) és a lándzsa (a fegyver, melyet a római zsoldos Krisztus oldalába döfött) a nemiség pogány szimbólumai is: a szeretet, a szerelem és a férfiúi tetterőé.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Wagner képvilága szoros rokonságot mutat Ibsen néha felfoghatatlan jelentésű szimbólumaival, főként a halállal: ez a világ álomképek, fantazmagóriák színhelye; a pótdrámaiság megvalósításának jelképe. Wagner vezérmotívumai mindenképpen a permanens katasztrófa rituáléját jelenítik meg.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">És ellenpólusok az egész életműben pl. jó és gonosz princípiumai, kiegészítő darabok, részek az egység keresésének jegyében:</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Parsifal / Siegfried - Klingsor / Alberich… A Mesterdalnokok testvérdarabja a Parsifal etc.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Parsifal (Beszélő név: a tiszta balga): 26 alaptéma mindösszesen: a hit – remény - szeretet elvont fogalmait ábrázoló előjáték, a nagypénteki varázs megindító képei, a gregorián és protestáns korál…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Összefüggéstelen történetekből mítosz, kerek egész, a kör bezárul, egységes, szilárd szerkezetű művek…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Négyesek, akik idő előtt halnak meg mindnyájan. Pl. A bolygó Hollandi: Daland, Erik – Senta, Hollandi…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Személyiségjegyek: bariton - sötét személyiségkarakterek, de nem feltétlenül szó szerinti értelmezésben; tenor - világosabb figura… és egy teljes kör születéstől a halálig, de csak abban a világban…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A végtelen melódia, a „prima materia” sorsa gond, bánat, szerencsétlenség, közös sors: lemondás…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Elkülönülni… 1882. Renoir megfesti arcképét, s fogalma sincs arról, hogy Ő ugyanazt teszi a zenében, mint az impresszionisták a képzőművészetben…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Baudelaire-rel személyes kapcsolatba kerül, mégsem ismeri fel a Parsifalban azokat az elemeket, amelyek „A romlás virágait” is jellemzik…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Élete kedvenc olvasmánya Turgenyev, de nem vesz tudomást az orosz „Ötökről”, noha 1863-ban koncertezett Oroszországban…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Mégis lezár, folyamatosan összefoglal, szintézisre törekszik… Sem Vele, sem Nélküle…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Titán és polihisztor.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ma ilyen kedvemben voltam… Néha előfordul nálam is a rezignáció levezetésének ez a módja… Nem akartam ismereteket átadni, csupán megosztani valamit abból, miért foglakoztat engem Wagner zenéje, művei, egyénisége… Nyilván nem teljes, amit leírtam, hiszen nem véletlenül felejtettem ki a philoktétészi problematikát… Nem beszéltem magánéletről, sebekről, s valójában a művekről sem… Akit érdekel a téma, mindenképpen ajánlom figyelmébe Planeth Gábor A labirintus járataiban című könyvét, amely tömény pszichológia, s egy kicsit más megközelítési módban mesél történetekről, emberekről, Wagnerről…</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-83107523172962334872011-06-26T00:12:00.001-07:002011-06-26T00:12:54.483-07:00Szeretetesszék<div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;"></b></div><a name='more'></a><div style="text-align: center;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;">Vörös és Ibolya*</b></div><div class="MsoNormal"><br />
</div><div class="MsoNormal"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Úgy szeretnék hitet önteni Beléd! Reményt, hogy biztosan tudd, az Élet nem egy olyan sakkjátszma, amelyben a Te királyod marad mindig védtelenül a táblán bármilyen színű is a bábod! Hiszen a valóság nem csupán fekete és fehér, hanem a szivárvány színében feltündöklő sárgák, kékek és mindenféle szikrázó részecskék árny-és fényjátéka.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ha néha úgy érzed, elfogy a levegőd, gondolj erre, s ne belső poklod grádicsain lépkedj tétován szűnni nem akaró fájdalommal!</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><a href="http://www.blogger.com/post-edit.g?blogID=1632346693704656328&postID=8310752317296233487&from=pencil" name="more"></a><span class="apple-style-span">Tudom, hogy Te bölcs Vagy! Nem gondolod ugyan, de világok tudása gyűlik össze elmédben, hogy szíved takarója alól a kétségek reménytelen óráiban képes legyen felbukkanni az a szentencia, amely a lényedből áradó szeretetet-mohákkal tarkított utakat teszi Örökké a másik ember lelkében is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Bántottak? Az tette ezt Veled, akiben kimondatlan testvéri esküvel bíztál? Ne feledd, a kicsinyek menedéke a vádló szó és tekintet, az értelmetlen gesztikuláció és habzó lélek. Nem a kisdedek arcmásaié, hanem a kicsinyes ármányé, amely gúnyt űz önmagából is. Ne vedd ezt észre, élj Tyr** módjára, akinek a vad farkas, Fenrir ugyan leharapta a karját, de mégis egyedül Ő volt méltó arra, hogy az isteni thingben elnököljön.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Te tudod, hogy a valóban fontos órákban minden letisztul, s oly simává, áttetszővé válik, akár a nagy tavak vize a holdsugaras nyári éjszakákon, s nem kell félned a remegéseitől és az áradásoktól sem. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Szabad vagy, s mert nem akarod óráid a megingó hegyek és a térdre boruló sziklák káprázatában élni, képzeletbeli szárnyaid hófehér pajzsa mögé rejted angyali erőd. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Nem támadsz, nem védekezel, csak kérdezel, s Önnönmagad okolod azért, mert megbicsaklottak a szavak és tompaságukban is szalmalángként törik ketté mindenféle ámítások büszke cédrusait. A becsület hátán felhők száguldoznak sötét függönyöket vonva a napsugaras múlt elé, s az apokalipszis villámai pusztító tűznyelvekkel hamvasztják a másik emberbe vetett tegnapi hited. Némaság dermeszti szíved magányos félelmeit, miközben a letaposott pázsitok remegései mégis Hozzád kiáltanak. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Bensődben végtelen fájdalommá kristályosodik minden szó, s mégis boldogság jár át, mert a fondorlatos ravaszságokat nem ismered, s a fájdalommal szemben védtelen vagy, noha az ürességeket Te töltöd be térrel, s meg tudod állítani az idő múlását, csak akarnod kell. Ma másképpen, mint eddig, mert az igazság nem veszhet dadogó indulatkorbácsok céltalan kakofóniáiba. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Fogd vissza rosszérzéseid! Hadd feszüljenek ércszobrokká a kerubok, s hadd álljanak mozdulatlanul a percek! Nézd a másik embert! Szívd Magadba egeinek suhogását, életének pulzáló szívveréseit! Cövekké roskadtak benne is kimondott szavai, s hiába figyelnek fülei, most némaságba torkolnak tegnapi viharzásai, mert megismerni és tudni akart ugyan, de bánatában olyanná vált, akár a koporsók fedele alatti éjszaka a testnek. Hideg és csönd feszíti pókhálóit a halotti lepel bakacsinjában. S már érzi, hogy a félelem bátorságával nem csupán elszökni, de Feléd fordulni is lehet az élet tövisbokraiban.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Minden barátságban eljövendenek a próbatételek kemény órái. A világmindenség tovatűnő füstfelhőiből alágördülnek a lélek könnyei, a megbánás öblének fodrozódásai. Ekkor tudjuk csak igazán kezünkbe fogni szívünket, s mégis megtartani azt az óra homokszemének pergésével együtt lelkünk ifjúságát. És feledjük korábbi haragunk által dacossá feszített nyakizmaink, mellkasunk sebekkel szántott üregének megtiprott szépeit. Újra csak a fényes csillagok ujjongása tölti be óráinkat, s tudjuk, a csodák bennük vannak, s értünk születtek létezni. Így könnyű elszakadni a kételyektől, a kiáltásoktól, a remegő ajkaktól, önmegtagadásaink kapuitól, mardosó féltékenységeinktől.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Néha be kell vallanunk magunknak is esendőségeink, hogy megszabaduljunk néma vergődéseinktől, felesleges várakozásainktól, dacos viaskodásainktól, mielőtt kitörnének belőlünk esztelen kiáltásaink, melyeket tomboló szeretetünk indukál.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Pallossá emelném soraim, hogy csatáid előtt mindig Előtted legyenek, s megvédjenek mindenféle ármánykodástól, s hogy a nap sugarai csillogó zubogásban omoljanak lábaid elé, ha megrettensz, s hogy az Égre mindig felfessék szövetségünk hét színben fénylő, boldogságos szivárványait.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div align="right" class="MsoNormal" style="text-align: right;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">* „A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. Előfordul az ún. dupla szivárvány is, amelynél egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel.” (Wikipédia)</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">** Tyr kezdetekben a skandináv mitológia hadistene. Angol nevéből származik az angol „Tuesday” (kedd) szó. A Ragnarök ( a világvége vagy Istenek alkonya ) idején szíven szúrta Garmot, Fenrir párját, s a tőle kapott harapásokba belehalt.</span></div><div class="MsoNormal"><br />
</div><div class="MsoNormal"><br />
</div><div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><b style="mso-bidi-font-weight: normal;">Gondolatok a paradoxonokról és a szeretetről</b></div><div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><br />
</div><div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát. Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk Eliézerek*, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpéznél. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Az egyetlen Ruben** pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak vágyja a harmóniát. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem. Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban. Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent. </span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk. Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">*Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">**Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.</span></div><div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><br />
</div><div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-79183710674189835602011-06-25T13:44:00.000-07:002011-06-25T13:45:15.831-07:00Az idő<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Az időnek mindent egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhetően, az ember képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a <i style="mso-bidi-font-style: normal;">meditáció</i> és az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">olvasás</i>. A józan és körültekintő ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni, olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismerő tevékenységet végezni. A felelős emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – <i>Gnoti se auton</i>, vagyis „ismerd meg önmagad!” Az idő nem ismer kivételt és pardont e vonatkozásban. Az ember folyton időt akar nyerni, ennek viszont egyetlen eszköze az, ha a rendelkezésre állót, <i style="mso-bidi-font-style: normal;">időtlen</i> dolgokra fordítja. <i style="mso-bidi-font-style: normal;">Meditáció</i> alatt pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb: vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami természetfelettit, hanem kizárólag valami <i style="mso-bidi-font-style: normal;">természeteset</i>. Ami belőlünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">Idő-meditáció-olvasás: ebből születik meg az <i style="mso-bidi-font-style: normal;">olvasat</i>. Ám az ember valódi szentségében akkor őrzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a felesleges bonyodalmak előfordulási lehetőségének esélyét vetíti előre, ám a még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni, így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz. De minden újabb szó időpocsékolás az olvasó és a szerző számára is, és még hátravan az alapvetés megokolása! </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">A lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és társadalom befejezés eszköze. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">Az írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerző és olvasó szempontjából talán helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem őt írják le, ugyanis ő már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás korábbi és általában véve átlagos színvonala. A befejezett szerző a csendet írja le, és a csend által még többet ad át, mint a kifejezéssel. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">Szerző és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig építő, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó előtt jár. Az ideális állapot pedig az, ha előbb fejezi be magát, mint az olvasó és így lehetővé válik számára, hogy közreműködjön az olvasó befejezésében. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">A befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás kinyilatkoztatás) és végső soron minden megnyilvánulásába (mert minden cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja, hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ő ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet tud kifejezni, meg sem nyilvánul. Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy <i style="mso-bidi-font-style: normal;">megnyilatkozás</i>. Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">A lelki gyakorlatot végző ember felelősséget, missziót vállal, s e misszió része, másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeiből mely elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ő a csend szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ő személyes nyelve, s ha tényleg a csend nyelvére talált, később a tömegek nyelve is. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">Az olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a szentségtől az anyagvilágban kutatva. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9pt;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9pt;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-16502699876411051142011-06-25T10:30:00.001-07:002011-06-25T10:30:56.383-07:00Történelmi szélsőségek - fuvolára és lantra<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><a name='more'></a>Nem vagyok egy tökéletes igric, egy Tinódi Lantos Sebestyén, bizony, be-beszorulnak az ujjaim a húrok közé – pengetés közben – időnként és esetenként, és akkor ordít a tömeg, hogy: –Lágyabb ének kell nekünk! Egy nagy lószart nektek kedves tömeg! Az egyik feletek eleve siket, a másik meg jószerivel hülye, nektek a szférák zenéje is csak egy nudli, az én falsaim is túl jók nektek. Bezony. Mert amikről itt pengetve megemlékezem, ezek az emberiség tüskés kísértetei, akik miazmás gőzökkel fejükben, vakon hittek a frász tudja miben, de csúfos végükig űzték az aljasságaikat. De van, aki megúszta, és úgy távozhatott az árnyékvilágból, mint más rendes ember. Ez csak azt illusztrálja, hogy a sorsnak is vannak tévedései, Ő sem tökéletes.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ha elzengem a Spanyol Torquemada vérengzéseit, amit a Szent Inkvizíció nevében követett el, és rühes hamvait, egy Isten dicsőségére emelt katedrális szarkofágja rejti, hát, nem is mondtam sokat.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">De voltak közöttük leleményes fickók is, például Fouche, aki egy remek ötlettől vezérelve, Lyonban összeláncoltatott harminc embert, és ágyúval rájuklövetett. Rá is ragasztották a “Lyoni tűzmester” előnevet. Na meg Vlad (Tepes) a Drakula, akinek mikor már szorult a hurok, Mátyás udvarában sündörgött bebocsátásért. Lenin…– aki nem Krupszkajától szerzett vérbaja miatt lett híres – fosta bölcs elméleteit, közben szabadidejében úgy küldött a halálba védtelen tömegeket, hogy csak na. A Romanovok lemészárlása is életműve koronadarabja. Elbűvölő… Aztán, ezt a Siklgrúbert, ezt a Hitlert – akit az oroszok Gitlernek mondanak, kikiáltották a legnagyobb gyilkosnak, aztán kisült, hogy a nagy Koba, a postarabló Sztálin, túltett rajta. Na, ezek a történelem apró meglepetései, még szerencse, hogy időnként felböffen az idő jó embereket is, de azokat le szokták lőni. Ha mindenkit meg akarnék énekelni, hát a Széchenyi Könyvtárat megtölthetném megzenésített szövegeimmel, de ehhez annyit kéne élnem, mint a Mózesnek, akinek viszont nem is volt lantja, és pechére minden utána történt, amit előre nem lehet, hogy megénekelni. Hű, az áldóját, ha belegondolok, csak úgy kavarog a fejemben a sok jeles férfiú, és nő emléke, akiket érdemes lenne megénekelnem, de a jóból is megárt a sok, hát még ebből. De, hogy egészen kicsibe milyen is az ember: Például jut eszembe, egyszer kaptunk egy kacsát, szerencsétlenségemre élőt. Nnna, le kellett mészárolni a szerencsétlent, de ki tegye? Én nem fogom a torkát nyiszatolni egy késsel, ez biztos. Kínomban, hogy ne szenvedjen, egy fatönkre hasaltattam, és szekercével lecsaptam a fejét. Nem tudom milyen volt sültnek, mert nem bírtam belőle enni.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ezt, a brutális közjátékot, a kerítés túloldalán álló szomszédom iszonyodva nézte végig, egészen bele volt betegedve a látványba.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Napok múltán, egy nyulat szerzett, két hátsó lábánál fogva felkötötte a kertben kifeszített ruhaszárító kötelére, és a barátjával nagyokat röhögve, egy léccel, addig verte a szerencsétlent, míg nem távozott az élők sorából. Ő, biztos jó étvággyal megebédelte. Rengeteg emberben benne lappang a gyilkos ösztön, a szadista hajlam, de szerencsére, csak keveseknek adatik meg, hogy ki is éljék őket. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">De az emberek nagyon furcsák. Észreveszik, és fel is ismerik kicsinek a sátánt, hümmögve fejüket csóválják, aztán hagyják akkorára nőni, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Mindig ugyan az a következmény, de nem tanul belőle senki. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18.0pt;">Ecce Homo.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 18pt;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-10689426345065797572011-06-25T02:08:00.000-07:002011-06-25T02:10:41.664-07:00A Szerelem természetéről és egyebekről is<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Bizonyos – elismerem: sajátos – szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Tiszta szívvel és füllel hallom, amint nálam fiatalabb, esetleg egészen fiatal olvasóim most fölhördülnek, mert átélték már a Reménytelen Szerelem minden kínját és szenvedését. Netán voltak már oly helyzetben, amikor nem csak, hogy nem viszonozta a Másik szívbéli érzelmeiket, hanem egyenesen tehertétel volt számára, és visítva menekült ölelő karok ölelése elől.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Én azonban már elég öreg és higgadtan bölcs (?) vagyok ahhoz, hogy megvédjem kezdő mondatom álláspontját.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Az alább következő – rövidre fogott – esszével eme álláspontomat kívánom igazolni.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Az okfejtéshez azonban vissza kéne hátrálni néhány lépést, és föltenni azt a kérdést, mellyel a szépséges és mélységesen tisztelt ógörög filozófia nyitott: fölteszem hát a kérdést, az Örök Kérdést. <br />
<br />
Mi az emberi élet értelme, célja?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Tudom: megpusztult korunkban jó sokan adnák azt a választ, hogy az emberi élet értelme ezen a világon a gyűjtés, még hozzá az anyagi javak gyűjtése.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Kicsit vitázhatom?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Hát hogyne vitázhatnék? </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Próbáljon valaki ellenesszét írni a Kaptárba!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Én tudom, hogy számos-számtalan vannak ma már, akik az énjükhöz sorolják az autójukat, a villájukat, a miegymásukat.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Tudom azt is, hogy a baj mikor tört ránk.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Ha a középkor és a reneszánsz emberét kérdeztük volna arról, hol érzi otthon magát, hol van Ő, hol van énjének határa, akkor a szívkörnyéküket, legfeljebb a testüket mutatták volna nekünk.<br />
(Gondoljunk csak drága Boccaccióra, vagy Raffaellóra: ők aztán biztos, hogy a testüket jelölték volna meg létük végső határainak.)</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Nincs szándékomban ellenük szót emelni: hiszek a Test fontosságában, még ha a test föltámadásában nehezen tudok is hinni. (Sajnálom, ennyire nem vagyok képes kereszténynek lenni.)<br />
<br />
Aztán - úgy a fölvilágosodás kora óta - jellemzően az eszünkben jelöltük meg énünket. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">O, sancta simplicitas - szent együgyűség!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Már hogyan lehetne az észben, véges agyunk produktumában jelölni meg magunkat? </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Az a véges csontgolyóbisba zárt agy, még az egyszerű matematikai, geometriai végtelent sem képes megérteni: mert hogyan is érthetné meg? Hisz éppen az a lényege, hogy véges.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Hogy Istent nem érti, az egészen természetes, nem? Hisz Isten a legvégtelenebb Végtelen.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
És mindjárt a fölvilágosodás önhittségével egy időben (vagy alig később) jött az ipari forradalom, amely meg a tömegtermelést szülte. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">(Most arról nem szeretnék szólni, hogy a tömegtermelés miként vesztegette el a MINŐSÉGET a MENNYISÉG javára, ez külön esszét igényel: ha az égi hatalmak engedik, hogy darab ideig még szólhassak, ígérem: ezt is levezetem, körbefuttatom egyszer.)</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">E helyütt csak arra utalnék, hogy a tömegtermelés mint kergetett minket abba a tévhitbe, hogy énünket az énünk tulajdonára is kiterjesszük.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Manapság nem ritkaság, hogy magunkhoz, személyiségünkhöz soroljuk a <i>tévéinket, képmagnóinkat, autónkat, balatoni nyaralóinkat</i> is.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Uhhhh!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Meglepő dolgot mondanék, nagyon meglepőt: az <b>ember halandó</b>!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Na?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Hülyének tetszik most nézni?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Magyarázom.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Ez azt jelenti, hogy nem <i>általában</i>, nem az <i>általános ember</i> halandó, de nem ám!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Te, barátom, testvérem, polgártársam, embertársam: TE, te vagy halandó. Meg én.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ezt az egyszerű tényt, ezt a végleges és végzetes igazságot általában (a lélektan vélekedése szerint – mely tudományt amúgy NEM tartom tudománynak, semmire se becsülöm, mi több: gyűlölöm) tizennyolc és húsz éves kora közt érti meg egy átlag ember.<br />
Gyerek, kamasz, még ha találkozik is a halállal (mondjuk: szülői egyike, nagyszülei egyike meghal), úgy gondolja: ez az a dolog, ami megtörténik <b>MÁSOKKAL</b>. <i>Nem velem!</i></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Amikor az ÁLTALÁNOS igazságot – mármint azt, hogy az ember halandósága specifikusan azt jelenti, hogy én <i>magam is halandó vagyok</i> – megértjük, akkor általában kétféleképen reagálunk.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
A nagyobbik többség hessent, és azt érzi, gondolja:</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">„Igaz, az ember halandó, hát magam is az vagyok, csakhogy az MAJD lesz, nem mostanában. Az ilyesmit a végére hagyom…”</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Jó kis álláspont: afféle struccnak való.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Mert „<b>a halál, az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb</b>…”: véli egy középkori <i>dance macabre</i>, nagyon is okosan.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Ki tudja halálának időpontját?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ugyan, ki?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
Mármost aki úgy gondolkodik, mint a fönt-írtak, az bújócskát játszik a halállal is, az élettel is.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Viszont: nagy gonddal éli életét, gyűjtögeti a vagyont, gyűjti a lét-örömöket.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Tessék csak mondani!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ha eljön a halál, miféle értéktárgyát, gyűjtögetett javait mentheti át oda?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Dunyhacihába dugdosott milljón forintjait, három autóját, két nyaralóját viheti-e?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Vagy marad az a túlélők között?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Van aztán ritkábbja az embereknek, kik megértve a halál kérlelhetetlenségét, olyasmit vágynak gyűjteni, ami nem marad itt, nem kerül ebek harmincadjára. Az ilyenek valódi értékekeket gyűjtenek, szellemieket és lelkieket.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Mert valódi, sosem romló, örök érték csak a lelki-szellemi.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Aki hát ilyes holmikat kíván gyűjtögetni, az napról-napra, óráról-órára lelkileg és szellemileg kíván emelkedni.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Most jutnék vissza a szerelemhez. </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Szabad?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Szabad? <br />
Kipp-kopp! <br />
Szabad?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Szabad hát!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Platón Symposionjának megírása óta persze mindannyian jól ismerjük Erósz valódi helyét, szerepét, ugye?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ha nem ismernétek e szépséges szöveget, hát hadd mondjam: a <b>Szerelem</b> drága Istene nem a <b>Szerető </b>lényben lakik, de nem ám!</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Persze: a Szerető mindig úgy fogja érezni, hogy az Isten benne lakozik, mert hát épp ez Erósz egyik nagy trükkje.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">„Hahhh… Milyen isteni mód szerelmes vagyok…” – sóhajtozunk olykor. – „Isteni mód szerelmes vagyok..” – sóhajtozunk.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Pedig: pedig Erósz, az Isten, a Szerelem nem ám bennünk – szeretőkben – lakik, hanem a Szeretett Lénybe költözött.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">És ez így helyes és helyénvaló.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Mert a Szeretett Lényben lakozó Isten teszi magasra az elérhető-elérhetetlent, és percről-percre, óráról-órára, napról-napra emeli a Szeretőt, föl-föl a Magasba, az Értékek magasságába, oda, ahol nem audik, nem nokiák, nem anyagi, hanem lelki-szellemi értékek laknak.<br />
<br style="mso-special-character: line-break;" /></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">És ez a napról-napra való emelkedés, fölszállás, röppenés, jobbá-válás a Szerelem lényege: ez tesz emberi emberré, anyagi helyett lelki – szellemi, tehát halálon diadalmaskodó lényekké minket.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">És tessék mondani! </div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ebben a föl-fölröppenésben számít valamit a viszontszerelem?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Nem a föl-fölröppenés-e a lényeg?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Közelröppenés az Istenihez?</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Konklúzió tehát: sajátos szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem. A Szerelem így is, úgy is az isteni felé emel.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">Ez van.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-11885808714709132742011-06-24T10:50:00.000-07:002011-06-24T10:50:49.364-07:00Boldog születésnapot Katona József!<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span"></span></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Dráma. Én ezt a szót hallva azonnal Psota Irénre gondolok. Számomra mindenkor ő lesz ennek a műfajnak a királynője. De ha áttekintem az általa játszott szerepeket, a csodálat mellett valamiféle szomorúság lopódzik a szívembe, kicsit elkomorodok én is. Egytől-egyig rég született, hatalmas írók művei. Sehol egy új dráma, egy új kritikus helyzet, melyet színre lehetne vinni, sehol a XXI. század nagy erkölcsi konklúziója. Nincsenek talán új konfliktusok? Vannak, csak a hagyományos dráma, mint műfaj nem ismeri ezeket. S mindjárt a következő gondolatom az lesz, hogy a dráma, valószínűleg azért lett ilyen mostohagyerek, mert – lássuk be –, nehezen eladható.</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><a href="http://www.blogger.com/post-edit.g?blogID=1632346693704656328&postID=1188580871470913274&from=pencil" name="more"></a><span class="apple-style-span">Nehezen eladható a dráma. Ha író lennék, ezzel a címmel megpróbálnék egy színdarabot írni biztosan, amolyan tragikomikumot, a hagyományos drámaszerkezet megőrzésével. Meglehetősen soványka mű lenne, hiszen a főhősöm igen hamar feladná. Nem lenne ideje megvárni azt a részt, amikor becsületből éhen hal. Tovább kellene lépnie, egyéni drámájának cselekményét kellene kibontakoztatnia és megoldania, a sárga postai csekkek befizetésével kapcsolatban.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">De hogy ne csak a körülményeket ostorozzam, megváltozott a közönség összetétele is. Az most mindegy, hogy valószínűleg a fent említett fontossági sorrend átalakulásának hatására. A jelenlegi társadalom drámájának színtere maga az élet. S a szereplők, mintha nem akarnának ilyen idejét múlt dolgokkal foglalkozni, mintha nem akarnák a lelküket a latra tenni, ahogy mi sem szívesen tesszük. Pedig volna mit, épp úgy, mint régen, az alapvető emberi kérdések nem sokat változtak. Főleg, hogy a tanulságok levonása után mi sem sokat változtunk. A kérdés, hogy az emberek adnának- e ki pénzt arra, hogy saját nyomoruk mellett a másét nézzék. Mert abból jut bőven mindenkinek, a következtetések levonása is megtörténik, de jóval kevésbé átfogóan. Talán az egyén elszigeteltsége miatt nem is válhat központi kérdéssé egy kritikus élethelyzet.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A média sem igen támogatja már ezt a műfajt. Én emlékszem gyermekkoromban mennyi TV-játék volt, s emlékszem arra is mennyire szerettem azokat. Meglehet, ezek komédiák voltak, de mint műfaj, a szorult helyzetek kifigurázásával a maga módján vonta le a következtetéseket, s a darab szereplőivel együtt én is. Mindeközben megismertem a színházban játszó színészeket, sejtettem, hogy mit várhatok majd, ha egy színházi előadásra jegyet veszek. Az én gyermekeim már nem fognak látni ilyet sosem a TV-ben. (Az unokáim pláne nem…) Igaz, nem is igen tudok elképzelni szereplőket hozzá. Ezzel nem elítélni akarom azokat a színészeket, akik meg szeretnének élni, s inkább filmezni kezdenek, de mindenképpen észrevehetőnek találom a színházi háttér nélkül eltöltött évek hiányát. Az igazi tehetségeknek vajmi kevés esélyük van kiforrni a filmvásznon, hiányoznak a jó inasévek, a mellékszerepek, nagy horderejű drámákban, az a láthatatlan ranglétra, amin büszkén kapaszkodtak fel a fiatal tehetségek még nem is olyan rég. Ma már reklámokkal agyontűzdelt tehetségkutatókon gyorsan befutott fél-tehetségek uralják a vásznat, de csak ideig-óráig maradnak, mert hosszútávon senkit nem köt le a munkásságuk. Olyan gyorsan változik a felhozatal, hogy én személy szerint feladtam követni. Türelmetlenek lettünk, gyorsan akarunk pénzt keresni, pénzt költeni. Ez is elég drámai, ami azt illeti, de sokkal rosszabb, hogy folyamatosan elértékteleníti, szépen, lassan a valódi kultúrát. Régen kínos volt nem ismerni legalább vázlat szinten egy darabot, ma kevés embert ismerek, aki egyáltalán beszélget ilyesmiről. A jelenlegi témákhoz a próza jobban illik, de lassan a ponyvairodalom kiszorítja majd azt is.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Nem olyan rég kezembe került egy régi lexikon. Felháborodtam, hogy a könyv szerkesztője annyira szigorú, hogy Rejtő Jenőt ponyvaíróként aposztrofálja. Ma már örülnék, ha ismernék és olvasnák az új generáció tagjai, fejlesztenék vele humorukat, szókincsüket.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Kevés a finom, intelligenciával átszőtt humor, nem a szavak századát éljük. Persze, hiszen egyre inkább vágyunk elszigetelődni egymástól, mintsem egymás társaságára. Ezek nélkül a klasszikus drámai művek megértése csaknem lehetetlen, érthető hát, hogy megcsappant a kereslet iránta.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Az irodalomkönyveinket rég nem fejlesztjük igazán. Azok a „kortárs” írók, költők, akiknek a műveit tanuljuk, nincsenek már közöttünk, vagy csak sajnos nagyon kevesen Egy olyan interaktív társadalomban, mint a mostani, ez elég nagy hátrány, amikor az alternatív színház, mint műfaj hódít teret egyre inkább. A mindent végtelenül leegyszerűsítő irodalom és színjátszás korszaka ez. Az elvont, alternatív daraboknak természetesen ugyanúgy van létjogosultságuk, ez elvitathatatlan tény. Csak a sorrend fordult meg. Gyerekkorunkban előbb olvastuk Katona Józsefet, Arany Jánost, vagy Madáchot, s ezzel a tudással szépen felvértezve elmentünk megnézni egy-egy elvont darabot, vagy kacsintgattunk ki a nem kötelező olvasmányok világába. Több eséllyel értettük is meg ezeknek a korszerű daraboknak a mondanivalóját, hiszen volt mire építkeznünk. Most a klasszikusokat gyorsan kiolvassuk egy rövidített szöveggyűjteményből, vagy meghallgatjuk egy hangoskönyvben, aztán elsuhanunk a Trafóba megnézni valamit. S ez most egy idilli példa volt, nagyon sokan nem teszik ezt sem.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">De ha megnézem a Nemzeti Színház honlapját, Shakespeare integet a főoldalról. Tehát mégis van igény a drámára. Az embereknek éppen úgy kell a hallhatatlan szerelem, vagy a feddhetetlenség illúziója, mint régen. Talán csak vissza kéne mennünk az időben egy picit, és megtalálnánk azt a témát, melyet érdemes lenne színpadra írni, hogy Rómeó végre megpihenhessen kicsit. Csak kellenének olyan közelmúlt béli jeles események, melyek méltók arra, hogy megörökítsük őket. Tudunk ilyenről?</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Talán jobban kellene támogatnunk íróinkat, nagyobb nyilvánosságot adni a számukra. Persze ez a legnehezebb része, mert ki finanszírozna olyasvalamit, aminek a sikere kétséges? Nagyon kockázatos befektetés volna. Senki, még maga az író sem tudja garantálni művének sikerét. Még akkor sem, ha elismert személyről van szó. Nem beszélve arról, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten nagyon méltatlan helyen van. S ez nem az ő hibája. Fordítók kellenének, akik szívesen adnák tudásukat ahhoz, hogy népszerűsítsék műveinket.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">A drámák szerkezetét régi könyvekből ismerjük. Nehéz út belevágni egy ilyen nagyszabású munkába, majd elkészülni vele és megtapasztalni, hogy nincs rá kereslet. Visszanyúlunk megint valami régihez, amiből a legjobb esetben is feldolgozás, vagy átirat fog születni. Klasszikus háromszöghelyzetek, nagyon kevés újdonsággal.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Ehhez a szomorú statisztikához a végén még hozzájön a színházak sokszor kritikusnak mondható anyagi helyzete. Ezért érthetően ők sem szívesen kockáztatnak, amikor műsorukra tűznek egy-egy darabot.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span class="apple-style-span">Olvastam egy drámaíró pályázati felhívást, amiben az író lemond minden jogáról, és megelégszik azzal, hogy kiírják majd a nevét a színház ajtajára. Nincs is ezzel semmi gond, aki ír nem pénzért teszi, hanem valamiféle belső kényszer hajtja, tudom jól. De mégis olyan szomorú, hogy már előre el van rendezve a sorsa mindennek.</span></div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-80929267714084935652011-06-24T03:09:00.001-07:002011-06-24T13:23:34.785-07:00Eszmélések<div style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a><div style="text-align: justify;">Nekem, aki sokat gondolkodik a szavak jelentésén, eredetén egyik kedvenc szavam az eszmélés, vagy feleszmélés, mert ez olyan sok mindenre jó. Találni egy eszmét, s ráeszmélni, hol lóg ki a lóláb, vagy éppen hogy mennyire megállja a helyét remek kis játék úgy hiszem.</div><div style="text-align: justify;">Sokszor kinevetem magam, hogy évezredes igazságokat összerakva a fejemben valami nagy és újszerű dolgot vélek felfedezni néhány másodperc erejéig. De aztán…</div><div style="text-align: justify;">Jaj nem! Utána olvasok, és rendre kiderül, hogy bizony hátulgombolós voltam, vagy még az sem, amikor már valaki fejtegette azt, amit én éppen csak kapizsgálok. S már tudom is, hogy ebből az eszmélésből bizony nem születik ma új eszme. Megint csak feltaláltam a nagy semmit. </div><div style="text-align: justify;">S mégis. Minden új ötletem valamicskét hozzáad egyéniségemhez. Alakítja világképemet, de legalábbis, mivel nem szeretek semmit sem annyiban hagyni, olvasottságomat növeli. Legalább. Ez is jobb, mint a semmi.</div><div style="text-align: justify;">S ráeszmélek, hogy mégiscsak jó volt valamire a gondolat. Mehet a kamrába a többi közé. </div><div style="text-align: justify;">Aztán a hétköznapok súlya visszanyom abba a különös állapotba, amikor csak a tudatom peremén jelennek meg kis gondolatok, érlelődnek eggyé a már jól megszokott, kényelmes kis ideáim. Mint a mesében a kis gömböc, aki felfalja szegény gazdáit szép sorjában, míg végül egyszer csak kifakad. Valahogy így képzelem el saját elmémet, aki rendre csak gyűjti magába mások nagy tudását, s ha jóllakott a rengeteg tápláló gondolattal, kifakad, és pont. Nincs konklúzió. Vagy épp, hogy van. Tulajdonképpen nincs jelentősége.</div><div style="text-align: justify;">Az eszmélés önmagába véve egy nagyon izgalmas szavunk. Rengeteg mindenre lehet feleszmélni, s ráeszmélni, minden egyes lélek a Földön megtapasztalta már milyen érzés rájönni valamire, meglehet, mindannyian mással kapcsolatban, mégis, ha a szót halljuk, pontosan tudjuk, hogy miről van szó. Hogy mit jelent e szó. Pedig mindannyiunk számára mást fog jelenteni, hiszen saját tapasztalatainkat vetítjük rá. </div><div style="text-align: justify;">Aztán eszméléseinket nagy történelmi pillanatokban eszmerendszerbe foglaljuk, s megszületnek az ideológiák. Aztán a gyakorlat mást fog mutatni, s sutba dobni kényszerülünk azokat is. Egészen addig, amíg, nyakig ér, s egy huszáros mozdulattal lehúzzuk mindet a kanálisba. Néha azt is, ami még elfért volna a polcon. </div><div style="text-align: justify;">Megint csak aztán egyes eszméket addig használunk, míg teljesen elkopnak, s már senki sem emlékszik, hogy mire is lettek kitalálva. Közhelyeket fabrikálunk. S nem szeretjük őket, valamiféle homályos negatív érzéseket váltanak ki belőlünk. S eleve elutasítjuk őket, mielőtt még bármit is adhatna nekünk. Pedig mi magunk ruháztuk fel őket rossz tulajdonságokkal. </div><div style="text-align: justify;">Eszmélésünk eredményét cseréljük, néha futtatjuk. S ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, csak úgy, mint testünkben a rossz, szennyezett vér, elménk testnedve is rögösödhet. Körültekintően kell hát táplálnunk, hogy megőrizze egészségét. </div><div style="text-align: justify;">Ahány ház, annyi szokás, ahány elme annyiféle eszme. De egyáltalán van még olyan eszme, ami nem lett feltalálva? Ami nem lett elhasználva? Vagy éppen kifigurázva, kifordítva, kisemmizve? Eszményi volna találni egy ilyet. </div><div style="text-align: justify;">Az eszmélés elvesztése az önkívületi állapot elérése. Egyesek akarattal teszik, külső segítséggel, vagy éppen meditációval, de lehet valamely betegség tünete, vagy éppen következménye is. Az ilyen jellegű élmények mindig alapvető változást eredményeznek az elmében, a hozzáállásban, pedig akármi is idézze elő, bizonyosan nem természetes úton történik. Mert az elménk nem szokta jól érezni magát, ha kívül esik a saját állapotán. Tehát, hogy működik, ural, egységbe foglal, meghatároz, levezet, csokorba gyűjt, gondolattá, végül meggyőződéssé válik. Egyszóval dolgozik. Az átmeneti rövidzárlatok egy életre megváltoztathatnak minket általában. </div><div style="text-align: justify;">S ha saját agyunk visz minket tévútra, akkor téveszméket fogunk gyártani. </div><div style="text-align: justify;">Egy szó, mint száz, nincs még egy ilyen okos szó, ami ennyire átfogná társadalmunkat. Emberi életünk káposztalevelei, folt hátán folt gondolatok. Ott vannak vallásainkban, politikai meggyőződéseinkben, filozófiai találgatásainkban, tudományos kutatásainkban. Érdekes, hogy általában a szó egyes számú alakját használjuk milliónyi jelentése és jelentősége ellenére. </div><div style="text-align: justify;">Az angol nyelvben a teória szót használják rá, mely görög eredetű szó, elméletet, elképzelést jelent. Ennek fényében eszméink csak bizonyításra váró tételek történelmünk idősíkján. S mint minden általunk felállított tétel, az eszme, mint alaptétel is fog tartalmazni legalább egy kivételt. Ami erősíti majd a szabályt.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1632346693704656328.post-40905123321787664502011-06-24T02:55:00.000-07:002011-06-24T07:01:30.320-07:00Megszólíttattál<div style="text-align: justify;"></div><a name='more'></a>A születés pillanatától, a halál utolsó percéig megszólíttatsz.<br />
<div style="text-align: justify;">Fizikális, és mentális síkon, folyamatosan, és kikerülhetetlenül. </div><div style="text-align: justify;">Ha érzékeled, nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul, akkor is. </div><div style="text-align: justify;">A megszólíttatott – testén és lelkén-nyomok jelzik az események számát. </div><div style="text-align: justify;">Ezek a láthatatlan, és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá teszik a felszínt, torzítanak és fájnak, ha időváltozás mutatkozik. „Megkérgesedik” az ember – szokták mondani. Minden megszólíttatásban van némi méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál, és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit, és hányszor szólítottak, ezt ránézésből már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem szenved. De, aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó utórezgéseit.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, ettől öregedett meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem, megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna. De nem teszi, ne is gondolj rá! Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég, ha annak lététől feszülsz. Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdre esés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel a létezés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről, csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg nincs társasjáték. Zsűri, és üres aréna?</div><div style="text-align: justify;">Elképzelhetetlen. </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő, a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talpon maradni. Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.</div><div style="text-align: justify;">Ezek a habköltemények a nemlétező tortán. </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az, aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb, kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen biztos, mert Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért – hogy úgy mondjam – nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. Én nem vállaltam értük kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről van szó. </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni, akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet vágnom, nem is megy.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki sem látszom alóluk. </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót mondanom, de minek? Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik.<br />
<br />
<br />
</div>Szinay Balázshttp://www.blogger.com/profile/03297386048896216037noreply@blogger.com0